Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-27 / 35. szám

misszióba: Nikinczére. Egy év nmlva hazatért a másik is és az is elment a Dráván túlra missziói lelkésznek. A két jó barát újra összetalálkozott a nehéz, de gyönyörűséges munkamezőn, — ha nem is Amerikában, legalább Szlavóniában. Úgy se tudni, melyik van tőlünk messzebb ? . . . Néhány hónapig egymás szomszédságában dolgoztak, de a később mentet másfelé sodorta az élet. Az első azonban mindaddig ott maradt, a míg az Úr magához nem szólította . . . Polgár János nikinczi-i lelkész volt, a kit elszólított, A másik pedig íme most rója le a kartársi, a baráti, a testvéri szeretet adóját az elköltözött hűséges sáfár emlékezete iránt. Soha nálánál hívségesebb Isten szolgáját nem ismertem. Csodálattal tekintettem mindig reá, mikor gyülekezetében megfordultam. Senki se tekintette nálánál szentebbnek a lelkipásztori hivatást. Igazi pásztora, őrizője, gondviselője, barátja, testvére volt a reá bízott lelkeknek. Nehéz viszonyok közt találta gyülekezetét. A nikinczi-i gyülekezet olyan róm. kath. magyarokból alakult, a kik még vallásuknál is jobban szerették hazájukat, édes anyanyelvüket. Mikor hiába kérték, hogy hazájuktól elszakadva magyar nyelven dicsérhessék ós imádhassák az Istent, inkább ott hagyták Őseik hitét, semhogy anyanyelvükről lemondjanak. Elődje több ízben nehéz próbára tette az új kálvinista gyülekezetet. Egy részük visszatért a római vallásra, a másik kezdte veszíteni a hitét. Ekkor került Polgár János Nikinczére. Hamarosan magával vitte szerető hitvesét is. A gyülekezet új életre kapott. A visszatérők kezdtek újból visszaszivárogni. A kik vissza nem tértek is, azokat is ott lehetett látni gyakorta a magyar iskolában, a hol az istentiszteleteket tartották. Valami csodás lelkesedéssel kezdette meg a törékeny testbe szorult erős és példátlanul lelkiismeretes lélek nehéz missziói munkáját. Gyülekezete alig ismert egy-kettőt egyházi énekeinkből. Nem ismerték evangéliumi hitünk igazságait, egyházi szervezetünket, törvényeinket. Megtanult jól harmóniumozni, csakhogy megtaníthassa őket énekeinkre. Ősztől késő tavaszig esténkint összegyűjtötte a híveket az iskolateremben. Kora estétől szinte az éjszakába benyúlólag, nap-nap után, hol a heidelbergi kátéra tanította Őket, hol egyházi törvényeinket magyarázgatta nékik. Közbe-közbe vetített képekkel a magyar hazát és annak szomorú lapokkal teli ezredéves történelmét tanítgatta nékik vetített képekkel. A nép hozzáfordult mindenféle ügyes-bajos dolgával. Mikor egyszer nála voltam, valami eltört babafélét hoztak hozzá, hogy ragassza össze. Valami megkapó volt az a bizalom, a mellyel beállítottak hozzá. De nemcsak az eltört babákat tudta meggyógyítani, hanem az embereket is. Nem volt orvos a faluban. Könyvekből megtanulta a gyógyítás alapismereteit és ő lett a község diplomátlan orvosa. Feleségével együtt járt a betegek házába. Különböző hasonszenvi gyógymódokkal ápolgatta, gyógyítgatta őket — és pedig felekezeti különbség nélkül. Nemcsak községbeli híveit, de a szomszédos uradalmakban, pusztákban lakó reformátusokat is rendszeresen látogatta. Felesége szeretettel kísérte minden útjában. A tiszteletes asszony önfeláldozó szeretetét az alsó-baranya—-bácsi egyházmegye jegyzőkönyvei is többször felemlítik és külön jegyzőkönyvi köszönetek alakjában örökítik meg. Mikor egy évvel később, 1907 derekán én is a szlavóniai misszióhoz kerültem, ő vezetett be a horvát anyakönyvezés és adminisztráczió „rejtelmeibe". Többször megfordultam gyülekezetében. Láttam, hogy abban a nagy munkában gyönge szervezetével előbb-utóbb összeroskad. Egyik istentisztelet után felkértem a híveket, ne engedjék meg ők maguk, hogy lelkészük minden áldott estén órák hosszant fárassza magát velük. Zárják be az ajtót és ne eresszék be egy héten háromnál többször, mert „a lélek kész ugyan, de a test erőtelen" s egyszer csak felmondja a szolgálatot. De hiába volt . . . folytatta tovább. Sőt újakkal tetézte munkáját. A missziói terület rendezésénél egy német szórványt kapott: Mitroviczát. Alig tudott egykét szót németül. Hozzálátott a német nyelvhez. Felesége segítségével megírta német prédikáczióit is, mert pródikáczióit' önmaga készítette. Megtanulta a gyakoribb német énekeket is. En hamarosan elkerültem Szlavóniából. Másfelé sodort az élet. Nem volt, a ki újból és újból figyelmeztesse, hogy hivatása mellett törékeny testére, beteges egészségi állapotáról és gyarapodó családjáról se feledkezzék meg. Közben csak egyszer találkoztam véle, a drávántúli misszió ügyét annyira szívén viselő dunántúli püspök jubileumán, Komáromban. 0 maga is kezdte érezni, hogy az a mocsaras vidék árt amúgy is gyönge egészségének. Pályázott is egy Pest mellett levő gyülekezetbe. De melyik gyülekezet tagjai mennek le Pest mellől a Száva mellé egy lelkészt meghallgatni? . . . Nem írta meg, hogy egészsége rosszra fordult. A legutolsó levelet is felsége írta. Megírta, hogy tüdőbaja mennyire elővette. Kért, hogy írjak neki néhány vigasztaló szót. Jól fog esni tőlem, kit annyira szeret . . . A szatmármegyei Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület tízéves jubileumának előkészületeivel voltam elfoglalva. Még mielőtt írtam volna, a jubileum előtt való nap megjött a szomorú távirat, mely temetésre hívott. A temetés helyett itt kellett maradnom az ország másik végén — ünnepségeket rendezni. Csak arra értem rá, hogy néhány forró könnycseppet hullassak érte ... Mikor közeledni érezte a végét, mindig azt kívánta, vajha édes hazai földben nyugodhatnék. Mikor már sejtette, hogy ez a vágya aligha teljesedhetik be, elővétette azt a maroknyi földet, a mit külföldre menetele előtt, 1906 október 6-án együtt kapargattunk össze az aradi