Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-09 / 28. szám

Jézus az Úr imájában, inert Istenben látja azt a hatalmat is, mely „kísértetbe visz". Igen, — mondja Jatho — mert Isten maga a való mindenség, az élet sokfélesége, a ki lesújt és fölemel, a ki kárhoz tatra vet, vagy örök életre vezet. S a kettő egy erő: az Isten, az élet, az örök szükségképeniség. Mindezeket szóról szóra ragadtuk ki Jatho írásaiból. De romboló hatásuk nem képzelhető el teljesen a szószék emelvénye nélkül. Mint laikus elmefuttatások talán gyönyörködtethetnek is némelyeket, de a templomi szószékről előadva egy nagy és az intelligenczia különböző fokán álló közönség előtt veszedelmesek. Mély vallásos érzület leple alatt Jatho az összes egyházi tanításokat halomra dönti. Az őt kérdőre vonó egyházi hatóságával szemben nincs más felelete, mint az, hogy Jézus evangéliuma előtte az a vallás, a mely eddig minden történeti vallást felülmúlt valláserkölcsi és társadalmi erőben. Csakhogy ez lehet egy vallásfilozófus, egy egyháztörténész álláspontja, de nem lehet egy pozitív hívőé, s annál kevésbé egy lelkészé. Keresztyén protestantizmus-e ez ? Ha Jatho híveit hallgatjuk meg, ők azt mondják, hogy igen, s az egyházi hatóság félreérthetlen ítélete daczára védelmükbe veszik Jathot. Kölnben, Berlinben ez az új fajta protestánsság már a vizsgálat megindulásakor gyűléseket rendezett, a melyeken 6—7 lelkész is akadt, a ki támogatta a reform-protestantizmus ez új hősét. Most pedig, az ítélet után külön, független gyülekezetet készülnek alkotni Jatho vezetése alatt; sőt gyűjtögetik már a tőkét a hivataluktól esetleg elmozdítandó többi modernista lelkész eltartására is. Jatho hívei gúnyosan vetik szemére a konfessziósok táborának: „Ti római evangélikusok vagytok; mi vagyunk az igazi német evangélikusok. Csak a dogmanélküli új keresztyénség vonzhat még hívőket!" De a komoly vallásos felfogásnak állást kell foglalni a protestáns eszme ez elvilágiasítása ellen, a melyben több az ideges kor aft'ektáltsága s a progresszív irányzatok czégére alatt űzött vásári reklám, mint az igazi tartalom. Ha föllázad is értelmünk a római czenzura minden szabadabb szellemi mozgalom elfojtására irányuló vak tekintély elve ellen, a mely indexre juttat oly mélyen gondolkodó egyházfőket, mint Székesfehérvár püspökét, — ez még nem ok arra, hogy közömbösen haladjunk el a protestáns hitéleti szabadság örve alatt oly tévelygések előtt, a milyeneket a feltűnési vágy és a szélső neolog irányzatok akarnának az egyház tanítói székébe csempészni. V. S. BELFÖLD. Falusi levél. Tisztelt Szerkesztő Uram! Piinköst táján és azután a mindennapi bibliaolvasásra természetesen a pünkösti események folytatását tűzi ki az alkalmatosság. Belemélyedve a pünkösti történetek igazságaiba, gyönyörűségeibe, csudálkozással látjuk, miként nőnek hatalmas fává a piczinyke magból sarjazott növénykék, miként terjesztik ágaikat széjjel, nyújtva árnyékot az új keresztyéneknek. Belső örömmel szemléljük, hogy az „Isten templomáéban miként dőlnek le a bálványok és tisztul meg a lélek, lesz Isten képévé. — Csudálkozással halljuk, miként lesz hatalmas szónokká az a Péter, a ki egy cseléd előtt még gyáva hittagadó volt. Gyönyörűség látni, miként lesznek oszlopok az egyedüli fundamentumon azok, a kik megtörve húzódtak félre, látván a kereszten szenvedni Öt! Mi ez?! A Lélek indítása. Minden leülső eszköztől ment tisztán belső újjászületés. E lélek lép örökkévaló életéből e földi életbe, mint munkás szeretet, mint tanító bölcseség, mint ható erő, mint minden áldás forrása. Hogy valójában az volt, bizonyítja a keresztyénség története. Kitől eredt ez ? Ki küldte ? Az Isten fia, a mint megígérte: „elküldöm tireátok a vigasztalót". Hogyan nyerték a tanítványok? Mindnyájan valának egy akarattal együtt és könyörgéssel, imádkozással várták a Megváltó Ígéretének megvalósulását. A beteljesedett igéret vezette a lelkeket megtérésre, űj életre. Mozgás, élet, elevenség, a lélek belső törvénye. Külső eszközök sohasem voltak képesek belső ujjászülést eredményezni, mert a külső eszközök az emberi gyarlóság bélyegét mindenkor magukon viselik. Ilyen gondolatok forogtak lelkemben épen, a mikor lapunk 22-dik számában Kovács István melegen ajánlotta a csereprédikálásokat, mint a melyek alkalmasak a gyülekezetben némi mozgást, elevenséget, a templom és istentisztelet iránt érdeklődést kelteni. Hivatkozott az író legátusi intézményére is, a mely ünnep előtt és után az érdeklődést mily ébren tartja! Ezt mind elismerem, kedves szerkesztő uram! Igaza van Kovácsnak, csakhogy az a baj, hogy nagyon is igaza van! Az a mozgás, az az elevenség (a mi gyülekezeti életünkben főleg) hozzá van kötve a fungens lelkész és legátus személyéhez és egyéniségéhez. Pedig én még nem láttam Pétertől kezdve máig olyan lelket, a ki a hirdetőnek személye miatt lett volna az igazságnak birtokosává. Osmerjük csak meg, kedves szerkesztő uram, magunkat ! Lusták vagyunk prédikáczió írására. Bizonyos, a mint odahaza idegen írók beszédeit mondják lelkészeink, úgy mondanák a csereprédikálásokban is ! Egyszer én velem is megtörtént káplán koromban az a való tény, hogy kedvem kerekedett egy szomszédos alföldi nagy gyülekezet templomában prédikálni és főnökeink beleegyezésével mi káplánok csereprédik ál ássál tettünk élvezetessé magunknak egy vasárnapot. De nem az volt a kérdése cserepajtásomnak, hogy melyik eredeti beszédemet mondjam el, hanem az, hogy elprédikáltam-e már Szilády I. „Örök harcz "-át!