Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-25 / 26. szám

de nem szabad elhallgatnunk, mert az elhagyás az ifjúság előtt szándékoltnak látszik s találgatásokra adhatunk alkalmat, a mi pedig rendesen inkább árt, mint használ. A közönséges egyházi beszédek általában jók, használhatók. Lévay Lajos, a kitől már több kötet egyházi beszéd jelent meg, egyike mai legnépszerűbb egyházi íróinknak. „Vigasztalás a bajok közt", élénk színekkel festi Pál szenvedésteljes küzdelmeit s a Krisztusért hordott szenvedések közt nagy lelkének megnyugvását, mely nyugalom a mi megnyugvásunk is, ha bennünk is, mint Pálban, a Krisztus él. Szépek s tartalomban gazdag, építő prédikácziók Ruszkay Gyula, Harsányi Pál, Szele Miklós, Paulinyi Károly, Csernák Béla, Veress István Furrer, Schwarz, Gerok, Bitzius nyomán írt beszédei. Jól esik kiemelnem e beszédekről, hogy fordításuk, illetve átdolgozásuk nem pongyola, mint a milyenekkel gyakran találkozunk, hanem gondosan kidolgozottak, úgy hogy művelt, intelligens gyülekezetekben is elmondhatók. Mészáros János : „Keresztyén házastársak", Csizmadia Lajos: „Vakok vagyunk" czímű beszédei szintén jók, de ez utóbbiban a bűnös vakságot s e vakság következményeit erősebb vonásokkal kellett volna megfesteni, hogy a bűn romboló hatása s annak felismerése által megutálják a hallgatók, vagy olvasók a bűnt s így a Krisztus szerinti tiszta élet követésére nyerjenek erőt és segedelmet. Az ünnepi beszédek csoportjában különösen kiemelkednek Melkó István: „A puszták prófétájának szava", Kiss Ferencz: „Jézus nagysága", Szele György: „Virágvasárnapi tanulságok" czímű beszédei. Mindenik gazdag tartalommal, építő erővel, szép költői nyelvezettel. Ez utóbbinál nem hagyhatom megjegyzés nélkül a következő két kifejezést: „a bánat jeléül már ma felemeltük az oltárt, a melyen az ő halálának emlékezetére áldozni akarunk4

, „s a mi sorsunk is a halál, mely többnyire hosszas és nehéz szenvedések keresztjére feszít, mielőtt átvinne a világosságból ama sötétségbe, a mely a sírban s tán siron túl is vár". Tudom, hogy némely vidéken az úrvacsorát a nép áldozásnak nevezi, de nekünk, ref. papoknak meg tudnunk kell, hogy mi nem áldozunk, mert Krisztus egyszeri tökéletes áldozásával az áldozást eltörülte, s így nem tartom megengedhetőnek, hogy a templomban olyan áldozásról beszéljünk, a melyet mi végzünk. Elvégezte azt helyettünk Krisztus. A halál utáni élet sem sötétség, ellenkezőleg világosság. Itt látunk homályosan és tükör által, ott pedig szemtől szembe, — valljuk az írással. Ruszkay, Madarász, Segesváry, Paulinyi, Csernák, Szűcs, Bányai, Melkó, Peti beszédei is jók, használhatók ; de szeretném, ha a „czudar" szó sohasem fordulna elő prédikáczióban (314. oldal), s ha, mint az üdvöt nem mondjuk és írjuk „idv^-nek, úgy az Üdvözítőt se mondanók és irnók Idvezitőnek. Az alkalmi beszédek közt is találunk szép és értékes dolgokat, Szuhay, Vértessy, Veress, Futó, Andrássy és Lukácsy tollából; valamint a keresztelési, esketési és gyászbeszédek közt is vannak szívhez szóló, megnyugtató és örömetgerjesztő, hitet erősítő beszédek. Én mégis ismétlem azt, a mit már többször hangsúlyoztam, hogy szorosan vett alkalmi beszédet nagyon kis számban, csak mintegy mutatványul vennék be a különben értékes „Tárba", a melyet jó lelkiismerettel ajánlok paptársaim figyelmébe. Keresztesi Samu. BELFÖLD. Kultuszvita a képviselőházban. Mult számunkban Hock János beszédének rövid ismertetésével végeztük a kultuszvitáról szóló tudósításunkat. Azonban ez a beszéd általános színvonalánál és r. kath. papnál ritka szabadelvűségénél fogva részletesebb ismertetést érdemel és követel. Azért ez alkalommal kissé részletesebben óhajtunk megemlékezni róla. Találó szavakkal szólt a vallás- és közoktatásügyi tárcza általános vitájának lesíilyesztett színvonaláról. Erőteljesen hangsúlyozta, hogy a törvényhozásnak nemcsak az a kötelessége, hogy az ellenőrzést gyakorolja és törvényeket alkosson, hanem van ennél még egy fontosabb feladata, kötelessége és kulturális czélja is: a nemzet nevelése. „Az egészséges parlamentárizmus mindig a legintenzívebb kulturhatások üdítő forrása, a nemzeti közművelődésnek, hogy úgy mondjuk, nyilvános nevelő iskolája." Ezzel szemben a mostani vita kicsinyes felekezeti torzsalkodások sorozatává vált. A szónokok a tridenti dekrétumot, a Sulciian Aruchot, a heidelbergi kátét és a szabadkőműves-kátét vagdosták egymás fejéhez. Pedig ezen az alapon nem lehet megértenünk egymást. Hazánkat erkölcsi tartalmában és kultúrájában csak úgy tudjuk fentartani, ha a lelkeket összeforrasztó kultúrának melegségével iparkodunk kiküszöbölni az egyéni ellentéteket, a kicsinyes vallási meghasonlásokat. A kölcsönös felekezeti türelmetlenségnek a vitába dobott köve mind szélesebb hullámgyürűket vet kinn a társadalmi életben és megoiérgezi a mi vidéki társadalmunk életét is. „Csak az az igazság származhatik az égből, az a világosság jön onnan, mely békét hirdet a földön a jóakaratú embereknek." A felekezeti torzsalkodásokkal azt segítjük elő, hogy az ausztriai viszonyokhoz hasonló teljes szétszakadozottság váljék uralkodóvá nálunk is. Történelmi példákat idéz a távolabbi és a közelebbi múltból, hogy nemzetünk ellenségei a felekezeti széthúzás szellemének felébresztésével akarták meghiúsítani nemzeti küzdelmeinket. Emlékeztet Zrínyi Miklósnak, a költőnek,Nádasdvnak és Lippai prímásnak a protestánsokkal a nemzeti küzdelemben egybeforró magyarságára. A közelmúltban az egyházpolitikai harczok kavarták fel a felekezeti türelmetlenséget. Most, alighogy elpihentek ezek a szenvedelmek, már újra felköltik azokat. És pedig gonosz szenvedélyből teszik. Pedig ennek az áldatlan hárcznak