Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-04-30 / 18. szám

gos eredménye ? Vagy eredménytelensége ? A tanárok ámbicziója ? A tanfelügyelők követelőzése ? A társadalom parancsa? Az állam érdeke? Vagy azért emelkednek e magas igények, hogy a felekezetek leszokjanak az iskolafentartás „luxusáról" a viselhetetlen terhek mellett s a minden búra-bajra panaceául kínálkozó államiság országa jöjjön el és készíttessék elé ? Vagy szocziális körülményeink javultak annyira, hogy korainak tartjuk 18 éves korban a kenyérhez jutást és pár évre rá a családalapítást ? Vagy olyan nagy darab kenyérrel kínáljuk tanítóinkat, hogy jogosítva érezzük magunkat ilyen fokozott igények támasztására? És ölthettiők-fűzhetnök tovább is hosszú sorba, ha gyönyörűségünk telnék benne. De bármelyik oldalról fújjon a szél, figyelnünk kell. És készülni a küzdelmekhez, sápitozás helyett. Kimondom előre, hogy a tanítóképzés körül szomorúnak találom a vallásoktatás ügyét. Pedig talán épen a kérdések kérdésének torkán tartjuk a kést. Hogyne volna fontos a középiskolai vallásoktatás ? A közép és felső osztály példája döntő lehet. A vallásos kedély áldása kisebb-nagyobb körben meleget és villágosságot terjeszt. Áramlatokkal hullámzó tömegek csoportosulnak körüle, míg öntudatossá lesz bennök is a hit. A vezetők vallásossága egész határ sivár földet termékenyít meg a vallás magvaival. És edzi, erősíti a gyöngék, tétovázók gerinczét; bizalommal telik meg a habozok és ingadozók öntudata. Nagy psychologus volt Pázmány. Ha világi nagyjaink nem volnának, egyetlen kisujjnyi „újdondász" nem venne tudomást rólunk. Züllenénk számban, erőben. Ha pedig a meglevők mellé csatolhatnék lelkem szerint válogatott 10 családot Rómára néző uraink közül, olyan lendületet nyernénk, hogy megnövekedett önérzetünkön pozdorjává porlana minden antikrisztusi törekvés és vele együtt a nemzetiségi összmonarchiai ábrándos nyavalyák s kóros szenilitások légiója. De lehetetlen nem látnunk, hogy a tanítójelöltek vallásos lelkülete szintén egész nemzedékek életére vethet fényt vagy árnyat. A népnek egész tudománya, bölcselete, művészete: a vallás. Kiválóbb lelki szükségletének kielégítését ott keresi. Hűtlen lehet hozzá ideig-óráig, de áhítja az élet vizét. Csak nyelvén beszélő vezető kell. Szíves szó, nemes szív, önzetlen lélek. Úgy megjuhászodik a feléje nyújtott kéz láttára, -— ha nincs abban sajtár. A rómaiak isteneikhez fordították tenyereiket, — nálunk a nép nem ismeri kezünk fejét. Mily nagyszerű volna, ha ilyen embereket adhatnánk, a kik a vallásos lelkeknek is nevelő mesterei lehetnének. Hiszen van, van, a ki istenadta tehetséggel megérzi, mikor, kivel mit kell tenni, hogy kell szólni. De a legtöbbnek tanulni kell azt. Mióta foltozgatjuk egyéb dolgok tanítását is ?! írni, olvasni, számolni az egyik megtanít játszva, könnyen, észrevétlenül, hogy megjŐ az étvágy evés közben. Mily boldogok ez apró, csillogó szemű emberkék! Ámde mások makognak, köhögnek, kínlódnak, nyögnek, s az eredmény: kövér verejték, gyötrő emlék, ínrogyasztó szégyen. Ha ón rajtam állana, csak a iegkipróbáltabb erőket engedném a tanítóképzőben tanítani. Ma ugyancsak vegyes a társaság. Van érettségi és egyetem (4 év); érettségi és pedagógium; érettségi, pedagógium és egyetem (?); tanítóképző; tanítóképző és pedagógium; tanítóképző, pedagógium és egyetem (2 év). Ezeken kívül van pár, még ezektől is elütő képesítéssel. Es nem lehet mondani, hogy ez csak átmenet, mert intézményileg van biztosítva e tarkaság. Igyekeznek egy kis egyöntetűséget hozni különböző kurzusokkal, külföldi tanulmányozással és rendszabályokkal. Hogy az eredmény nem kielégítő, mutatják azok a mozgalmak, melyekről már megemlékeztem. De nincs szó sehol a vallástanárokról. Pedig talán helyén valóbb volna itt, mint a középiskoláknál. Minden felekezet maga gondoskodik tanítóinak vallásoktatásáról. Tudományos képzettségükről kér és kap megnyugtatót a fentartó, de a tanítási képességgel, szellemmel nem törődik. Minden ismeretet módszertanával együtt kap a növendék a képzőben, s a tanárok tárgyaikból nem magoltatják és vizsgáztatják az ifjakat, hanem előttük végeznek havonként megszabott számban tanítást (igazán minta-tanítást) szakmáikból, a gyakorló iskolában, melyet megbeszélés követ. így tanulják meg az elemi iskolai tárgyak tanítását is szakemberektől. Ezért kellene a képzőbe mind első rendű pedagógus. Ezért fáj nekem, hogy a vallástan az egyetlen szomorú kivétel, melyet a sablonmintájú könyvek után tanít a pap, a gimnáziumi vallástanár, a káplán, mellékesen, de tanítási methodikáról fogalmat sem nyer a növendék. Pedig nyilvánvaló, hogy a tanítóképzőkben a vallásoktatásnak és erkölcsi nevelésnek önczélján kívül a népiskolai vallásoktatás és erkölcsi nevelés vezetésére szükséges képesség megadására kell irányulnia. Kiknek kell és lehetséges e kettős feladatot úgy megoldani, hogy egyik se essék a másik rovására ? A kérdés megoszlik a szükségletek mértéke szerint. Bizonyos, hogy más mértéket kell felállítanunk saját tanítóképzőinkben és mást az idegen képzőkben tanító tanárokkal szemben. En örömmel teszem magamévá azt a gondolatot, hogy tanítóképzőinkben ne taníthasson, a torna, ének zene, rajz, gazdaságtan s még néhány egészen gyakorlati ügyességet feltételező tárgyon kívül más tárgyat, csak olyan egyén, a kinek lelkészi és tanári képesítése van. így a tárgyi tudás, a közlő képesség, a többi tárgyakkal való kapcsolat, iyl egyházias hűség, a felekezetnek sok nagy érdeke egyaránt biztosítást nyer. Tisztán vallástanárt beállítani nem lehet a jelenlegi óraszám mellett. S nem legutolsó érv az sem, hogy tanárjában egyszersmind tisztelni, becsülni tanulja a papot is, s ez érzelmet kiviszi az életbe feljebbvalóival szemben is. Ennek nem egyébért nagy a fontossága — ne gondoljon senki holmi papimádásra, — mint egyszerűen azért a nagy fontos egyháztársadalmi munkáért, mely egyesült erővel végezhető, míg a sokszor tapasztalható széthúzás mellett az egyik részről jövő esetleges jó eredmény is veszélyeztetve van. E gondolat (ha jól emlékszem) a nagyenyedi isko-