Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-08 / 2. szám

érvényesülnek, megzavarnának némelyeket és gátat emelnének a Kálvineum nemes eszméjének megvalósulása elé. R. Gy.-nek ós a Sárospataki Ref. Lapoknak az Országos Református Lelkészegyesület tekintetében való véleménye ismeretes. Úgy gondolkoznak, hogy a lelkészeknek egyesületbe való tömörülése elválasztja a lelkészeket a világiaktól s megbontja az egyház egységét. Mi nem vagyunk ugyan ezen a véleményen, de mindig megbecsülvén mások Őszinte meggyőződését, nem harczolunk R. Gy. és a Sp. Ref. Lapoknak az ORLE. tekintetében elfoglalt álláspontja ellen. De hogy ez az álláspont átvitessék még a lelkészárvák Kálvineumára is, azt már teljesen jogosulatlannak kell ítélnünk, főként akkor, a mikor azok a magasabbnak és egyetemeseknek feltűntetett czélok, a melyeknek szempontjából R. Gy. a Kálvineum eszméjét elbírálja és benne is csak sajnálatos szeparácziót lát, legfelebb R. Gy. lelkében élnek, de nincsenek meg, s viszonyainkat körültekintéssel mérlegelve: a jövőben sem lesznek meg a valóságban. Az ORLE.-vei, mint egyháztársadalmi alakulással szemben elfoglalt álláspont téves és elfogult érvényesítését kell látnunk abban, hogy a lelkészek, — és pedig nemcsak az ORLE.-sek, hanem a nem ORLE.-sek is — a mikor árváik gondozására és nevelésére szeretetházakat akarnak teremteni, elkülönítik magukat nyájaiktól s önző pásztoroknak bizonyítják magukat. Ezen az állásponton jogtalan és káros volna minden olyan humánus alkotás, a melyet a különböző hivatalnoki és foglalkozási ágak tagjai, tagjaik segélyezése, gyermekeik neveltetése, árváik, özvegyeik gyámolítása érdekében létrehoztak és létrehoznak. Akkor jogosulatlan és káros volna a tanítók, a postások, a vasutasok, a köz- és magántisztviselők, a kereskedők, az iparosok stb. stb. minden segítő-, temetkezési-, nyugdíj-egyesülete, kórháza, árvaháza, szeretetháza stb., mert hiszen mindezek tagolják a társadalmat és szeparálják annak egyes elemeit egymástól ! R. Gy. ezeket bizonyára nem tartja sem jogtalanoknak, sem károsoknak; ellenkezőleg örül a lelke azon, hogy az embereknek bizonyos csoportjai, a társadalomnak bizonyos rétegei nemcsak az egyetemes társadalomra és a mindenható, de mindenki által szipolyozott államra apellálnak szükségeik, érdekeik kielégítésénél, hanem maguk is dolgoznak, áldoznak, hogy jót tehessenek. De ha ezeknek a humánus munkája nem jogtalan és nem káros, akkor elfogultság nélkül azt sem lehet állítani, hogy a lelkészi kar káros és az egyház testét szétszaggató dolgot művel, a mikor a saját árváinak gondozásáról és neveltetéséről a Kálvineum által gondoskodni igyekszik. Szép, magasztos az az elv, a mit R. Gy. vall, hogy nincs pásztor nyáj nélkül, s hogy az igaz lelkipásztorra nézve előbbvaló a híve, mint önmaga. De ehhez a szép és magasztos elvhez azután az is kellene, hogy az az igaz lelkipásztor s annak élő anyaszentegyháza, a lelkiekben s az anyagiakban is oly gazdag lenne, hogy mindazt megadhassa nyája minden egyes tagjának, a mit megadni szeretne s a mire magának és családjának szüksége van! Szép gondolat, méltó volna a megvalósításra, hogy egy nagy, az egész kálvinista egyház minden tagjára kiterjedő Kálvineumot teremtsünk, a melyben minden református árva védelmet, gondozást és neveltetést találna. De ehhez egy dolog volna szükséges, — a megvalósítás. E nélkül a gondolat csak gondolat, a mely egyetlen árvának sem ad hajlékot és neveltetést! Hiszen a lelkészi özvegy-árva gyámintézettel is még csak ott járunk, hogy az eddigi igényjogosultaknak sem tudunk több segítséget nyújtani, mint a mennyi csak az éhenhalásra és egy intelligens család maradékainak elztillésére elég! Hol vagyunk tehát attól, hogy ne csak lelkészeink, hanem összes egyháztagjaink elárvult családjairól is gondoskodhassunk ! Oly messze, hogy még képzelettel sem tudjuk elérni, nem hogy anyagi erővel! De ha a R. Gy. gondolata szerinti Kálvineumot nem tudjuk megteremteni, ebből annak kell-e következnie, hogy tehát a lelkészek a saját árváikról se igyekezzenek gondoskodni? Nem. Nem kívánja azt sem emberi, sem isteni törvény. Hiszen akkor azt is vallanunk kellene, hogy mivel az összes, testileg és lelkileg veszendőket nem vagyunk képesek megmenteni, — egynek megmentésén se fáradozzunk! Emberi és isteni törvény azt parancsolja, hogy mentsünk meg annyit, a mennyit megmenteni képesek vagyunk. S ez a törvény nem kárhoztatja, hanem igazolja a lelkészek ama törekvését is, hogy a maguk önkéntes áldozatkészségével s mások áldozatkész támogatásával a saját árváikról gondoskodni kívánnak. Nem tudjuk, mit jelentenek és mennyit foglalnak magokban a R. Gy. megjegyzései végén olvasható ama szavak, hogy az egyetemes egyház „bizonyos képviselete" is foglalkozott e napokban a Kálvineum kérdésével és talán onnan támad majd valami szent egyességre liivogató hang? Nekünk ezekről a tárgyalásokról és az azokon megbeszélt dolgokról nincs tudomásunk, — az ilyen dolgokról a magyar protestáns sajtó nem szokott értesülni, s bizonyára R. Gy. sem mint szerkesztő értesült felőlük ! Egy megjegyzést azonban a dolog ismerése nélkül is teszünk. Azt, hogy ha a dolog valami nagyszabású, egyetemes és Kálvin emlékét megörökítő alkotás akar lenni: miért nem állottak azzal elő a Kálvinjubileum esztendejében, vagy azt megelőzőleg? Lapunk is, más lapok is, már a jubileumi esztendőt megelőzőleg sürgették valamely nagy alkotás létrehozását. Akkor az a „bizonyos képviselet" nem karolta fel sem az egyik, sem a mások eszmét, de nem állt elő a magáéval sem. Most akar valamivel előállani? Méltó lesz hozzánk, — hiszen mi csak post festa cantálunk minden dolgunkban. Bár az is igaz, hogy énekeinket nem a sírím-be, hanem a kínóth-ba jegyezhetjük be a legtöbb esetben! Hogy mi lesz az a „szent egyességre hívogató hang", — majd meghalljuk. Ha valóban a „szent egyes-