Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-03-26 / 13. szám

Ez okból veszem fel e kérdéseket, mint a közvéleményt alkotó közönség egyik igénytelen, de a közügyek iránt melegen érdeklődő tagja, s az íróval ugyanazon "veszélyektől félve, szinte elkerülhetetlennek látom a kérdés megbeszélését. Az kétségtelen, hogy a közös prot. bizottság a meglevő közös érdekek, többször közösen fenyegető veszélyek fennállásában találja úgy megalakításának, mint fennállásának, indokát s ha a konvent és az egyetemes gyűlés ily bizottságot küldött ki kebeléből, gyakorlati szükségnek tett eleget, ha és a míg ez a bizottság nem vett más feladatot, minthogy a felmerülő kérdésekben véleményes, jól átgondolt javaslatokat terjesszen megbízói elé, ellenben ezek jogkörét (I. t.-cz. 75. § b: d) sem egészében, sem részleteiben magáévá nem teheti, magának nem vindikálhatja. Mert a határozás, intézkedés jogát a törvény kifejezetten a konvent hatáskörébe utalta, mint a ki a református egyház képviseletének alkotmányos szerve. Igaz, hogy a konvent küldhetett ki egyes tárgyak megfontolására s véleményes javaslat készítésével megbízott bizottságot; de ha ez javaslatait le is tárgyalja s a dolog érdemében intézkedéseket tesz, miket megbízóival csak utólagosan közöl, akkor már túllépte jogkörét s mint ilyennek határozata törvényesen kötelező erővel nem bírhat. Még veszedelmesebb az, a mit czikkíró példával igazol, ha a bizottság azt a jog- ós hatáskört, melyet a konventtől nyert, tovább adogatja szűkebb és szűkebb bizottságoknak, végre talán egyes tagoknak, a midőn aztán végeredményben nemhogy a konvent, de még kiküldött bizotttsága sem, hanem egyes emberek intézkednek egész egyházunk s talán ágostai testvéreink nevében, esetleg kárára is. Hogy a kormány szívesebben tárgyal (miért, miért nem ? kérdés) egyes egyénekkel, s a hol a törvény az egyház megkérdezéséről beszél, azt úgy vélik teljesíthetni, hogy egyes, bár közismert s valóban jeles nagy emberünkkel lépnek érintkezésbe, ezt eleitől fogva így tapasztaltuk; a mi azonban nem jelenti azt, mintha helyeslésünkkel járulnánk hozzá. Maga az a gondolat, hogy egyes nagy embereink adjanak kifejezést az egyházi közvéleménynek s vívjanak ki számunkra előnyöket, magában véve egyáltalában nem lenne riasztó, mert körülbelül a múltban is egy-egy kiváló buzgóságú nagy emberünk közbenjárásának s önzetlen fáradozásának köszönhettük a legtöbbet (a Vayak, Telekiek, Rádayak stb.); de mégis csak egyénekről levén szó, egyes emberekre bízni egy testület egész sorsát és jövőjét, legalább is könnyelműség lenne. Különben is egyházunk alkotmánya, a mikor az egyház képviseletéről van szó, az egyházat mindig az összes gyülekezetekben keresi és találja meg (hatóságok megalkotása, tisztviselők választása), s e részben csak a konvent kivétel, melynek megalkotásánál hosszas küzdelem után azok véleménye győzött, a kik a konventet csak mint az öt egyházkerület delegáczióját tekintették s ezért tagjai a kerület által választatnak. Legújabb törvényünk az egyház képviseletét is reábízta, de arra nem jogosította fel, hogy e ráruházott jogot tovább adhassa. Nem tudom, csalódom-e, de én annak a bizonyos jelenségnek az okát is, mellyel^ a fenti értelemben, világi nagyjaink csakugyan a küriarchia felé látszanak hajlani, itt keresem, t. i. a hatáskör féltésében; mert közel áll a gyanú, hogy ha az 1500 lelkészből álló testület mint egy ember áll fel jogaink mellett, akadhat, a ki az egyházat illető kérdésekben az egyházhoz intézendő kérdéseket ahhoz a tekintélyes testülethez irányozza, mely az egyes gyülekezetekkel szerves összefüggésben áll s melyet a kerületek határai nem korlátolnak s az egész hazai ref. egyházat képviselni látszik. A régmúltban közbenjárt fent hivatkozott nagyjaink eljárásához is a nyomatékot s munkájoknak a sikert épen az adta meg és biztosította, hogy ők az egyház papi elemeivel folytonos érintkezésben állottak, s így nézetük elszigetelt álláspontot nem képviselt. Míg ezt az albizottság gyanánt kiküldött egyesek legkevésbbé sem mondhatják. Különben is, nagy és elhatározó kérdésekben, minő a 48: XX. is, felhatalmazást bárkinek is csak részletes utasítás és felelősség terhe alatt lehet adni; de akkor is a végleges elhatározást kell, hogy az arra hivatott -közig, hatóság (konvent, egyet, gyűlés) magának tartsa fenn. Ellenesetben lenne egy új, törvényben nem gyökerező szerv a protestánsok főhatósága, mely mindkét magyar prot. egyház közös ügyei-ben kötelező erővel határozna, a mit tudvalevőleg gr. Thun oly hően óhajtott s oly kitartóan törekedett reá, s mi ellen őseink oly önzetlen elszántsággal küzdöttek, hogy érte a kínált jobblétet is visszautasították. Pedig a hogy indult, ha közös erővel ellene nem állunk, a prot. közös bizottság úgy fejlődik, hogy főkonzisztórinm lesz belőle, bécsi formára. Quod Deus avertat! „Mivé akarjuk tenni, mivé hagyjuk lenni a közös bizottságot ?" Czikkíró kérdésére mi csak azt felelhetjük : mi nem akartuk, hogy legyen, tehát nem is akarjuk bármivé is tenni, sőt rajta leszünk, hogy ne lehessen egyéb, mint a mi létejogosultságát megadja: legfőbb hatóságaink javaslatot tevő, előkészítő, véleményt adó bizottsága, bizonyos hozzája utalt s különös megfontolást igénylő ügyekben, így a 48 : XX. t.-cz. bölcs végrehajtásának kérdésében is. S ha ezt, az egyházi sajtóban kialakult s az egyházmegyei és kerületi gyűléseken kifejezésre jutott közvélemény figyelembe vételével teszi: egyházunk előbbre vitelével nemcsak léte jogosultságát igazolandja, de egyszersmind igaz hálánkra teszi magát érdemessé. Nagyváty. Morvái Ferencz.