Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-12 / 7. szám

J a világiak se jelszót nem adtak ki, se nem érvényesítettek sem miféle maradi, sőt uralmi czélokat a vallás ürügye alatt, mint P. F. állítja Hiszen azon panaszkodhatunk inkább, hogy gyűléseink -c gyedül a külső adminisztráczió kérdéseivel foglalkoznak, sőt még értekezleteinket is ezek hódítják el és a belső építés terén egészen magára hagyatva áll a lelkészi kar. Pedig, a mint néhány kiváló példa mutatja, itt is nagy segítségére lehet a lelkipásztornak a P. F. által kárhoztatott „laikus ész". Legalább, a kiket eddig ezekben a munkákban résztvenni láttunk, az a kevés világi emberünk igazán áldásos, jó munkát végzett. A mi az evangélizáczió terén nálunk történt, az jól tudjuk mindnyájan — lelkészek kezdeményezése és fáradozása folytán ment végbe. Nagy horderejű kérdéseket hozott felszínre, a lankadatlan ós mindenre kiterjedő munkásságban tiszteletre és követésre méltó példát mutatott fel ez a mozgalom. Nem szabad azért olyan felszínesen beszélni róla, mint ezt P. F. tette odavetett megjegyzéseiben. Hogyan lehet például hibául róni fel és tőlünk idegennek bélyegezni a házi istentiszteleteket? Nem atyáiktól örökölték-e híveink a kegyes szokást, hogy hajlékaikban estenden föl-fölcsendülnek örökszép zsoltáraink és dicséreteink és a Szentírásból meg a még mindig nagyon kedvelt „Keresztyéni tanítások"-ból olvasgat föl a „bibliás öreg". Szórványainkban szétszóródva élő híveink nagy seregét, kiket sokszor a legnagyobb gondosság mellett is alig-alig kereshetünk meg, csakúgy, mint a körülöttünk élőket, mire kérhetnők inkább, minthogy tartsák fenn a régiek szép rendjét? Hiszen a vallásos élet elemi iskolája ez! Nem szabad gúnyos és lenéző megjegyzésekkel intéznünk el ezt a mozgalmat, hiszen az eddig történtekből is láthatjuk, hogy a vasárnapi iskolák, a vallásos estélyek, a szeretetvendógségek, az egyesületi munkák végtelenül áldásosak. Feltétlenül szükséges inkább, hogy fölébresszük az általános érdeklődést és ezeket a törekvéseket egy értei műleg karoljuk fel, hiszen láthatjuk, úgy más egyházak, mint a társadalom különböző táborainak példájából, hogy csak a mindenre figyelmes és kitartó munkásság után várhatunk eredményt. Természetes azonban az is, hogy nekünk protestáns keresztyéneknek mindenek felett vigyáznunk kell arra, hogy minden dolgunk azt bizonyítsa, hogy a keresztyénség a „világ világossága" ma is és az marad mindörökké. Kiváltkép vigyáznunk kell erre korunkban, a mikor mindig többször látunk erős támadásokat a vallás és egyház ellen ez alatt a hamis ürügy alatt, hogy az kerékkötője a felvilágosodásnak és haladásnak. Ily körülmények közt igen gondosan kell megválasztanunk minden eszközt, a melyet fehasználni akarunk, sőt még a hangot is, a melyen szólunk. A kőrösbányai eset —• fájdalom — épen ezeken az igen kényes pontokon adott gazdag tápot ellenfeleinknek. Vájjon hányan lennének azok, a kik a kőrösbányai pappal a homályos terekre alászállanak ? Nincs szándékunkban számolgatni. De tagadhatatlan az, hogy ennek az esetnek gyökérszálai oda nyúlnak be az evangélizáczió legbelsőbb köreibe. Dogmatikus kérdéseket hozni előtérbe, állítani élükre, ilyen alapokon keresni, kutatni a mások hitét és hivalkodni a legbelsőbb érzelmekkel, valósággal vágyódni a titokzatos után és elmerülni abbá — ezekben a körökben lett divatossá. így fejlődött ki egy igen szűk, zártkörű társaság, a melyik legszebb törekvéseit is nagyon kevéssé tudja érvényesíteni és a melyik maga is túlzásokba esik. A dolgok ilyen alakulása ellen támadó súlyos kritika, mely az utóbbi napokban felhangzott mindenfelé egyházi lapjaink hasábjain, nem időszerűtlen. De mindenekfelett igaz az, hogy nekünk egymást megértő, erőteljes, építő munkásokra van nagy szükségünk. Ezeket a munkásokat az Isten örök kegyelmében bízó csendes hit és az igaz krisztusi szeretet hangján kísérelje meg egy seregbe toborozni az evangélizáczió és bizonyára sokkal szebb és jobb munkát végez. Mert bizonyára nem a mi tisztünk megítélni azt, kiben lakik az élő, igaz hit; és nem rajongó vallomások döntik el azt. hogy ki az „élő keresztyén". Megoldásra váró ezernyi feladat tekint joggal a keresztyénség felé. Soha gazdagabb aratása nem lehetett, mint lehetne ma, ha megértenők, hogy nem azt kell keresnünk, a mi elválaszt, hanem azt, a mi összeköt, hogy semmitől jobban óvakodnunk nem kell, mint a túlzásoktól — jobbra is, balra is. Vajha a kellemetlen eset, mely e sorokat is előhívta, lenne komoly figyelmeztetésünk és útmutatásunk a helyes ösvény felé. Ifj. Varga Sándor. A Lorántfty Zsuzsánna-Egyesület közgyűlése. A Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület f. é. február 5-én tartotta évi rendes közgyűlését a református főgimnázium dísztermében. A közgyűlést megelőzőleg a Kálvin-téri templomban istentiszteletre gyülekeztek össze az Egyesület tagjai, mely alkalommal Petri Elek lelkész mondott a templomi gyülekezetre mély hatást gyakorló, eszmékben gazdag egyházi beszédet. A közgyűlés Szilassy Aladárné elnöki megnyitó beszédével kezdődött. „Egyesületünk életéből — mondotta — ismét letűnt egy év, munkában, küzdelmekben, tapasztalatokban és eredményekben gazdag; mindezekért pedig boruljunk le a kegyelmes Isten előtt, a ki a mi fogyatékos munkánkat az elmúlt évben is megáldotta !u Azután megemlékezett arról a nagyjelentőségű tényről, hogy az Egyesület evangélizáló-termét felépíttethette. „Csak az tudja, mit jelent egy evangélizáló egyesületnek, hogy mindenkor rendelkezésére áll a megfelelő helyiség, a ki ilyen munkával foglalkozik. A ki, mint mi, évekig volt munkáiban korlátozva alkalmas helyiség hiányában, mert bár mások szívességéből kaptunk helyet, ez mégis csak esetről-esetre állt a kitűzött órákban rendelkezésünkre."