Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-12 / 7. szám

szolgálatot megtette egy ember, ki a klerikális körökben különben nem nagy kedveltségnek örvend, mert róm. katholikus létére elvált első feleségétől és másodszor is megnősült, súlyosan vétve a házasság szentsége és felbonthatatlansága ellen. Mit gondoljunk? Expiálni óhajtotta-e vétkét, vagy felsőbb utasításra cselekedett, mikor megakasztotta útjában a zombori memorandumot? Úgy vélem, hogy gondolhatunk, a mi nekünk tetszik. Mert azt nem hihetjük, hogy egy tankerületi főigazgató ne tudjon disztingválni. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a róm. kath. püspöki kar által a középiskolai hitoktatásra vonatkozólag szerkesztett tantervben benne van az az óhajtás, hogy a középiskolákban Mária-kongregácziók alakíttassanak. De a miniszter csak a tantervet fogadta el, a kongregácziók alakítása iránt kifejezett óhajtást pedig hallgatással mellőzte, minthogy a fent már érintett 1887. évi 751. sz. rendelet megszabja, hogy iskolai egyesületek csupán önművelődésig önsegélyezési, testedzési és szórakozási czélokra alakulhatnak, s az ilyen czélból alakult egyesületek alapszabályai is feltétlenül a miniszter elé terjesztendők jóváhagyás végett. Ámde a Mária-kongregácziók a fenti kategóriák egyikébe sem sorolhatók. A felekezetnélküli állam nem tűrheti, hogy intézeteinek növendékeit felekezeti türelmetlenségre nevelő, azokat már zsenge gyermek- és ifjú korukban felekezeti elkülönödésre vezető egyesületek tagolják szét. A püspöki kar óhajtása a főigazgató úr szemében talán csak nem egyenrangú miniszterének rendeleteivel ? Ez lett a memorandum sorsa. A zombori állami főgimnáziumban pedig virágzik a Mária-kongregáczió. Nem lehetett útját állani. Elszorult szívvel, tehetetlenül kell néznünk pusztításait. Most már egyebet nem lehet ellene tenni, mint ad absurdum vinni a dolgot, a mire a nem róm. kath. felekezethez tartozó tanárok és hitoktatók között bizonyos hajlandóság tapasztalható. Ez pedig abból állana hogy mi reformátusok, azután az ágostaiak, a gör. keletiek, meg a zsidók is megalakítanék a növendékek között a magunk erősen felekezeti egyesületét. Azután folynék a munka: a tűntető felekezetiség kiélezése, a Mária-kongregácziók példájára, az állami intézet összes növendékei között. Barbár eljárás volna, az igaz, de alighanem segítene a bajon. Kézzelfoghatóvá válnék a helyzet képtelensége, a mit ma a középiskolai Máriakongregácziók teremtenek, törvény és iskolai rendtartás ellenére. Vagy talán reménykedhetünk abban, hogy nagy egyéni súlyú és befolyású embereink, sok gondolkodás után végre cselekedni fognak s kiszorítják a klerikálizmust onnét, hol annak semmi helye nincs: az állam pénzén fentartott tanintézetekből? Ez volna a legegyszerűbb megoldás. De lesz-e türelmünk kivárni ezt az igen egyszerű megoldást? Arany Gusztáv, a zombori áll. fögimn. ref. hitoktatója. TÁRCZA. Doumergue Emil könyve — rólunk. Kálvin világhírű életrajzírójának, a montaubani ref. theol. fakultás dékánjának az a rövid látogatása, a melyet az 1909. év szeptemberében az öt magyar theologiai fakultáson tett, több szempontból nagyon emlékezetes lesz reánk, magyar kálvinistákra nézve. A theológusaink számára ez évben felajánlott montaubani stipendiumok (a melyeket a nemzeti egyház generális zsinata, ha szerényebb arányokban is, körülbelül állandósítani fog) nem az egyedüli gyümölcsei annak a meleg rokonszenvnek, a mely a dékán urat közénk hozta és hozzánk fűzi. Immár készen áll s csak az utolsó simításokat, a végleges sajtó alá rendezést várja Doumerguenek a magyar kálvinizmus múltjáról, jelenéről s merem hozzátenni: a jövőjéről írott, körülbelül 200—230 nyomtatott oldalra Ígérkező kis kötete is. Ez a mű több tekintetben esemény lesz a protestantizmusnak, sőt bátran elmondhatjuk, az egész művelt világnak irodalmi piaczán. Nekünk, magyaroknak pedig több mint esemény : fel fedeztetés. Világért sem akarnám kisebbíteni azoknak a tiszteletreméltó, érdemes munkáknak az értékét, a melyek vagy magyar, vagv ép' idegen, magyarbarát szerzőktől származva, eddig forogtak — már a mennyiben forrogtak — a külföldi érdeklődő közönség kezén. De azt meg kell állapítanom, hogy e munkák és a Doumergue dókán húsvét táján megjelenendő kis könyve között vajmi nagy a különbség. Amazoknak (és itt nemcsak épen a protestantizmusunkról szóló, hanem általában a kulturánk, a nemzeti életünk egészét, vagy valamelyik kiváló ágát tárgyaló idegen nyelvű munkákat értem) — a javarésze hazai szerzőktől ered, a kiknek szép lelkesedéssel és pontos tárgyismerettel megírt ismertetései igen sok hasznos szolgálatot tettek ugyan, de mindamellett sem tudták a várt és a megfelelő visszhangot kiváltani az európai közvéleményből. Ez, azt hisszük, körülbelül természetes is. Hogy valamit mással megbecsültessünk, annak két föltétele van. Nemcsak az, hogy mi elmondjuk neki: mennyit ér a kérdéses dolog; hanem az is, hogy ő önként elismerje ezt az értéket. Nos, ez az önkéntes elismerés, ez a személyes meggyőződésen alapuló értékelés az, a mi eddig a külföld részéről hiányzott minekünk. A nagy európai nemzetek fiai addig sohasem fognak igazán méltányosan és elfogulatlanul gondolkozni és ítélkezni rólunk, a míg csak mitőlünk hallják, hogy mik vagyunk és mennyit érünk, a míg egy-egy közülük való, nagy és befolyásos szellem, a nyugati kulturának egy-egy vezető alakja, a maga spontán meggyőződésén, személyes tapasztalásán keresztül bele nem vés a köztudatukba bizonyos állandó, szilárd és elfogulatlan értékítéleteket a magyarok országáról, nemzetéről, kultúrájáról. El kell ismernünk, hogy ebben a szerencsében eleddig még nem volt részünk. Legföljebb a megfordítottjához állottunk már közel, a félrevezetett nagy északi poéta, Björnson Björnsterne támadásai idejében. A rokonszenv sugallta, jóakarat szülte írások pedig, lettek légyen bár egyszerű útinapló-töredékek, vagy hosszabb lélegzetű munkák, tudomásom szerint igen ritkán kerülték el az ilyen esetekben mindig ott fenyegető két véglet valamelyikét: vagy a szeretetreméltóan könnyed, de egyúttal roppant felületes és tájékozatlan tárczamodorba estek bele, vagy ép' ellenkezőleg, alapos tájékozottságukat akarva megmutatni, elijesztően száraz adathalmazt