Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-02-06 / 6. szám

iránytűjének a szabályozója. Az imádkozás helye az iránytű-állomás. Az élet tengerén járó ember bemegy ebbe a csendes öbölbe s letelepszik ott, hogy az Örökkévalóval helyes viszonyba helyezkedjék. „Uram — úgymond — taníts engem imádkozdi". Nem várja, hogy az élet viharai majd elkerülik őt. Tndja, hogy változhatatlan rendelés szerint vitorláznia kell és ismeretlen tengereken kell áthajóznia. Akarata iránytűjét az Örökkévaló akaratához irányítja. Aztán bizalommal és reménnyel száll ki a nagy vizekre, az élet változásai közé, mert lelke megszokta, hogy ingadozás nélkül az Isten változhatatlan akaratához igazodjék. Peabocly G. F.

Ford. V. J> Egy kis pásztori gondviselés. Qj Vida Ferencz gerjeni kántor-tanító, a lap 3. számában „Egy kis bélmisszió" czím alatt nagyon üdvös eszmét hoz a nyilvánosság napvilágára. Megérdemli, hogy az arra illetékes hatóságok mielőbb részesítsék az elfogadás keresztvizében s öltöztessék föl a megvalósulás látható ruházatába. A gondolat oly egyszerű, olyan természetes ; szinte érthetetlen, hogy miért nem jutott ez magunknak eszünkbe s miért kell azt más felekezettől átvennünk?! A r. kath. hitoktatók megkívánják középiskolai növendékeiktől, hogy midőn szünidőre hazamennek, jelentkezzenek plébánosaiknál s hozzanak tőlük igazolványt arról, hogy a templomot szorgalmasan látogatták s a szentségekkel éltek. Nem természetes dolog-e, hogy az a hitoktató csak úgy lehet kellően tájékozva növendéke lelki élete felöl, ha nemcsak az elméleti igazságokban való jártasságát ismeri, hanem arról is meggyőződik, hogy ezek az igazságok, a vallásgyakorlat legkimagaslóbb mozzanatai — az ünnepek — idején milyen gyümölcsöt teremnek ? Nem természetes-e, hogy annak az ifjú embernek nemcsak az iskolában, de akkor is szüksége van felügyeletre, — talán még inkább — midőn az intézet szigorú fegyelme alól egy időre felszabadul s belekerül a szünidő csekély nyomású levegőjébe; különben a felgyülemlett-l

rakonczátlankodási hajlam könnyen kárt hozván, egyenlítődik ki? De meg az a hitoktató nem az iskola, hanem a gyülekezeti élet számára készíti elő növendékeit;-nem természetes kívánalom-e, hogy a növendék tanulási ideje alatt se szakíttassék ki a gyülekezetből s vallásos világában ne támadjon folytonossági "hiány ? E végből Szükséges, hogy hitoktató és lelkipásztor egymással szellemi kapcsolatban legyenek s egymást munkáikban támogassák. Tudom ugyan, hogy erre készen van az ellenórvelés is: De hát minek ide újabb förmaság ? Hiszen a jó hitoktató, a hivatása magaslatán álló lelkipásztor a nélkül is tudja és teljesíti kötelességét. A hitoktató ellátja szünidőre hazamenő tanulóit tanácsokkal, a vallásosságot szivökbe önti s azt kívánja, hogy a szünidő leteltével ne papíron, hanem ugyancsak szivökben hozzák azt vissza. Viszont a lelkipásztor nyája közé tartozónak tekinti a szüleit látogató gyermeket, s épen úgy gondozza, mint azelőtt. Fölösleges ide írott bizonyítvány ! Mi, reformátusok, lélekben végezzük azt, a mit róm. kath. atyánkfiai cselekedetekkel. A lelkiismereti szabadság nem túr rendőri felügyeletet! Hát ez mind igen szép : elmondva, de — fájdalom — a gyakorlati életben nem úgy van. Hiába végezünk mi valamit lélekben, ha cselekedetekben annak semmi, vagy épen ellenkező hatása van. Igaz, hogy a rendőrködést sem egyházunk szervezete, sem hitigazságai nem tűrik ; de annál nagyobb szükségünk van pásztori gondviselésre, erre a szeretetteljes fegyelmező eszközre, mely állandóan jelezze, hogy a szabadság hol válik a lélek egészségét fenyegető szabadossággá. Ehhez bizony nem elég, ha a pásztor csak a pázsitos domboldalra heveredik, onnan figyeli a nyáj mozdulását s ott bosz^nkodik, ha egyik másik tag átcsap a tilosba; hanem utánjárással kell azt terelgetni, megelőző védelmi eszközöket használni, sőt néha enyhébb vagy szigorúbb fenyítéket alkalmazni, különben a jó rend könnyen felbomlik. Ilyen, a pásztori gondviselés körébe tartozó feladat az is, hogy a lelkész vigyázzon a szünidőre haza érkező bárányaira; figyelje rajtok az iskolai vallásoktatás hatását s igyekezzék azt a gyakorlati vallásossággal összeolvasztani. Mostanában úgy is sokat panaszkodunk a középiskolai vallásoktatás' hiányai miatt, miért ne segédkeznénk a hiányok pótlásában, mikor alig kerül fáradságba. „Vallástanáraink bizony megtehetnék — mondja az említett czikk írója — hogy ünnepekre vagy szünidőre hazamenő növendékeiknek meghagyják, hogy jelentkezzenek lelkészeiknél. Megkövetelhetnék, hogy templomba járjanak és hogy úrvacsorával mindenkor éljenek. S a lelkész urak megtehetnék, hogy a templom szorgalmas gyakorlásáról s az úrvacsorával- való élésről bizonyítványt adnának, hogy azt a tanulók vallástanáraiknak átadhassák." Bizony nemcsak megtehetnénk, de meg is kell tennü nk 1 Micsoda fonák helyzet — hogy egy élő példával éljek —- midőn egy községbe, hol csak református egyház van, a szünidőre egy ugyanazon intézetből két girnnázista haza jön: az egyik róm. katholikus, a másik református. A róm. katholikus gyermeknek első útja a ref. lelkészi hivatal, hol a pap előtt illedelmesen bemutatkozik s kérit

hogy neki annak idején bizonyítványt adjon a templom látogatásáról; a református gyermek pedig kivül a kapuban várja játszó társát. (Mert dicsérettel legyen mondva : a róm. kath. hitoktató — ha nincs a községben plébánia — megelégszik bármely keresztyén egyház szolgálatával.) Micsoda szégyenteljes állapot következik ezután!! A róm. kath. gyermek minden reggel ott