Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-20 / 47. szám

részben megbízhatók. A kimutatás szerint hazánkban 7 egyesület működik 240 rendes és 70 ideiglenes taggal. A 310 tag közül 136 férfi, 174 nő és 62 olyan, a ki azelőtt részegeskedő volt. A 62 közül is csaknem a fele még nincs egy éve, hogy fogadalmat tett, 18 egytől öt éve, 14 pedig öttől tíz éve tartózkodik szeszes italoktól. Ezek valóban elenyésző számok ahhoz a nagy pusztításhoz viszonyítva, a mit az alkohol a mi sorainkban is végez. De remélhetjük, hogy ezek a számok csakhamar megtöbbszöröződnek. Ennek egyik biztató jele az a körülmény is, hogy most deczember 4-én végre csakugyan megalakul a magyarországi vallásos alapon nyugvó mértékletességi egyesületek szövetsége és az országos mozgalom irányítására hívatott nemzeti bizottság. Ilyeténkópen a külső keretek meglesznek s a magyarországi egyesületek beléphetnek a nemzetközi szövetség kötelékébe. De ezek csak a keretek; a kereteket nékünk kell kitöltenünk lelkiismeretes és kitartó munkával. Ezt nemcsak külföldi hitrokonaink, de egyházunk jól felfogott érdeke is megkívánja tőlünk! Dr. K. I. Tarnóczi Lajos: Az Igének sugarai. Ünnepi és közönséges egyházi beszédek. Békés, 1910. Ára 2 korona. Meglehetős nagy merészség kell ahhoz, hogy valaki, alig verve le lábáról az iskola porát, bármiféle eszmetermékével a nagy nyilvánosság elé lépjen. Különösen áll ez az igehirdetés terén, a melyhez elengedhetetlenül szükséges az eszméknek bizonyos fokú lehiggadtsága, a tapasztalatok bizonyos gazdagsága. Mindettől eltekintve azonban, az ifjií emberek dolgai mellett sem szabad észrevétel nélkül elhaladni, mert elfogultságra mutat, ha valami irodalmi terméknek nem az abszolút becsét, hanem megírásának körülményeit mérlegeljük. Teljesen objektíve vizsgáló szemmel vettem kezembe Tarnóczi Lajosnak beszédkötetét is, nem törődve azzal, hogy a szerző csak egy éve állotta ki a debreczeni ősi kollégium első lelkészképesítő vizsgáját. A beszéd-kötet 138 oldalon 26 közönséges és alkalmi prédikácziót tartalmaz. A beszédek igen rövidek, a miből szinte eleve is arra lehet következtetni, hogy a szerzőnek nincs valami nagy gondolat-gazdagsága. S erről csakugyan megbizonyosodunk, ha a beszédeket átolvassuk. Ujat nem sokat mond. A legtöbb beszéden megérzik a theologiai studiumok friss íze; sok helyütt szószerint idéz meg is nevezett kurzusokból. A hol újat produkál, szertelenné válik. Húsvéti beszédében például e kérdést fejtegeti: „lesznek-e asszonyok a mennyben?" Elég éles szeme van arra, hogy korunk sok hiányát, fogyatkozását, bűnét, ferdeségét meglássa ; de nincs még kialakult, egységes hitvilága, nem rendelkezik az evangéliumi eszmék azon higgadtságával, mélységével és erejével, mellyel orvosolni tudna. Mindennek daczára témákul itt-ott nagy problémákat vet fel, a minők p. o. a predestináczió (VI. beszéd), ki a Jézus? (VIII.), miért a szenvedés? (IV.) stb., melyekre az előbb említett oknál fogva kielégítő feleletet adni nem tud. Inkább kételyt ébreszt, mint megnyugtat. Sokszor egyoldalúan csak az árnyékot látja. A világ mai állapotát, társadalmi helyzetét túlsötétnek festi. A XVI. számú beszédben így fakad ki: „Piaczon az erény, a becsület. Vásári portéka a meggyőződés. Kihűl a föld, kihűl az emberek szíve. Kerülik egymást, mint a bélpoklosok és ha összekerülnek, megcsalják egymást, mint a tolvajok . . . Ilyen világ ez a mi világunk, törpe, nyomorult világ". Ez vagy őszinte pesszimizmus, tehát hiba, vagy hatást vadászó túlzás s ekkor még nagyobb hiba. Az egyoldalúságot különösen az egyházi beszédekben nagyon kerülni kell. Szocziális érzék mindenesetre van a szerzőben. Nem egyszer helyesen mutat rá az evangéliumban, a krisztusi tanításokban rejlő szocziális elemre, melyet megkapó képekben állit oda ezer betegségben szenvedő korunk egyedülvaló igaz orvosszerének. Néha azonban itt is túllépi a határt s szavai úgy hatnak, mintha valami szocziálista agitátort hallanánk. Reformácziói emlékbeszédében (XVII.) így kiált fel : „Nem azért jajong, kesereg, búsul és szenved-e az elnyomott paraszt, mert a föld, melyért apáinak ezredéven át vére folyt, az árulók kezén s egy azok közül többet arat, mint tízezer együttesen". Egy adventi beszédében (XIX.) az „arany lánczos, millió holdas, hármas koronával ékeskedő" r. kath. papokról nyilatkozik túlerős hangon, a kik „ ... egyedüli közvetítői az általuk elnyomott szolga Istenhez emelendő jaj szavának és nekik kell adózni a fájdalomnak is kövér díjazással", s a kik miatt „a népnek vészes hullámsirok fölött kell a halál és börtön országából menekülnie, hogy véres munkája árán legalább élhessen". Ilyen hang református papi szószékre nem való. Az igehirdetőnek nyugodtnak, méltósággal teljesnek kell lennie. Nemcsak a földi egyenetlenséget, khaoszt kell tekintenie, hanem azt is, hogy ama Bárány széke előtt áll, ki maga a szeretet. A gyűlölet hangja mihozzánk méltatlan. A szószékről gyűlöletet szítani csak egy ellen lehet és szabad : a bűn ellen. Valódi értéket azokban a beszédekben találunk, a melyeket a szerző idegen földön, a tengeren túl, Amerikában időzése alatt írt. Itt — úgy látszik — megihlette őt a viszonyok rendkívülisége. S a mely beszédek így magukon viselik a rendkívüli helyzet bélyegét, azokban eredeti gondolatokat, mély érzést, igazi hitet látunk. Valóságos ódai magaslatra emelkedik p. o. — az elhibázott bevezetést leszámítva — a márczius 15-iki beszéd (VII.). A nagy ügyességgel megválasztott textus (Esai: XLIX: 8) alapján úgy tünteti fel a messze idegenbe szakadt honfitársakat, mint „a nép engesztelőit". Megtanulván az Istentől elfordult léha hazai felfogás helyett az ottani világvezető nép komoly vallásosságát és munkaszeretetét, az lesz az új márcz. 15-ike, midőn lelki és testi drága kincsekkel meggyarapodva az amerikai ma-