Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-30 / 5. szám

levegőben járásnak kell azt a tervét is minősítenünk, hogy a Vatikánból inondassék ki kötelezőleg a főpapoknak „bizonyos-egyházmegyei és országos egyházi czélokra való hányadszerű hozzájárulása személyi teherként." Hiába hangoztatja tehát Hanuy czikke zárószavaiban. hogy „az epiphániaí csillag... a kijegeczedett, régi kristályok megbecsülésére figyelmeztessen bennünket." Az új eszmék tüzében a kijegeczedett régi kristályok alaktalan tömegekké alakulnak s az új anyagokkal való elegyülés után, a történelem föltartóztathatatlanul működő ereje új kristályokat alakít belőlük 1 A főpapság bizonyára aligha fogja megbocsátani Prohászka püspöknek, hogy a több százezer, sőt több millió koronás évi jövedelmet is biztosító birtokaik reformjának ügyét szőnyegre hozta. A jezsuiták — úgy hallottuk — már több ízben megfenyegették, hogy ha nem hagy töl újítási törekvéseivel, munkáinak kritikusabb helyeit lefordítják latinra és elküldik Rómába. Fenyegetésüket most bizonyára beváltják. Alkalmasint útban is van már Róma felé a régi rendet „fölforgatássaV fenyegető" karácsonyi czikk latin fordítása. S vájjon lehet-e kétségünk, hogy mi lesz Rómából a válasz? Rómából, hol a hasonlóképen a hitbéli tanok szabadságát sürgetőket már az egyház változhatatlanságát dogmákba foglaló tridenti zsinat előtt is kiáltozták ! A honnan a vagyon és erkölcstelenség ellen hatalmasan zúgó szavát fölemelő Savanarolát máglyára küldték! A hol még előbb Breseiai Arnold hamvait a Tiberisbe 'szúratták! A honnan az egyház demokratizálását sürgető franczia abbénak, Lamennais-nak a szavát is elnémították nem régiben. A „vakmerő újítókra" ma már nem várakozik se Husz Jánosnak, se Savanarolának máglyája, se Breseiai Arnold borzasztó halála: egyszerűen leintik, lehetetlenné teszik őket Rómából. Nem kell prófétának lennünk, hogy lássuk: ez lesz Prohászka Ottokárnak is a sorsa! S vájjon lia látni fogja, hogy eszméi süket fülekre találnak, sőt az ellenkezés szava zúg majd felé főpaptársai és Róma részéről is, lesz-e elég ereje a következményeket is levonni, avagy újból — zarándoklást vezet majd Rómába, mint mikor a pápa a modernizmus ellen az encziklikát kiadta? Ez a kérdés! Dr. K. I. BELFÖLD. A reverzálisokról A reverzális kérdést magam is olyan nagyfoutosságúnak tartom, hogy azt sem sokallom ha ugyanegy esztendő idevonatkozó statisztikai adatai ugyanazon egyházi lapban nem is egy, de két ízben is közöltetnek és feldolgoztatnak. Semmi kifogásom sincs az ellen, hogy Kováts István újra ezt a kérdést választotta témájául. De nem érthetek egyet mindenben azokkal a a következtetésekkel, a melyeket ő a közölt adatokból levont. Nem írhatom alá azt az állítását, hogy „a két prot. egyház eddig igen keveset törődött e nagy létkérdéssel." Hiszen, lia egyebet nem említek is, Homola Istvánnak évek óta közlött statisztikai adatai, mint a búsan kongó vészharangok, folyton felhívták figyelmünket a kétségtelen veszedelemre. Aztán nézzük meg bármelyik egyházi lapunk évfolyamát, nincs esztendő 1896 óta, hogy e kérdésről egy vagy több fejtegetés meg ne jelent volna. Aztán a K. I. által a reverzális ügyben közönyöseknek és kényelem szeretőknek mondott őrállók is megtették mindenütt kötelességüket. Az esperesi és püspöki jelentésekben, az egyházmegyei, kerületi és konventi jegyzőkönyvekben folyton ott látjuk az idevonatkozó adatokat, intéseket, rendelkezéseket.1 Hogy mindezek mellett és után is „módunkban állt volna egészen más arányt", vagyis eredményt a reverzálisok terén elérni, mint a mit elértünk, ismét bátor vagyok tagadásba venni.2

Nem egyenlő fegyverekkel küzdünk. Az áttérések és reverzálisok kérdésében „állandóan veszteségben vagyunk a r. kath. egyházzal szemben, mert hiszen sem a hitegetésnek, sem az elrettentésnek azon eszközei, melyekkel a másik fél, különösen a köznépre hat, a mi rendelkezésünkre nem állanak, vagy ha állanának is, nem férne hozzánk azok felhasználása. A r. kath. egyházi dogmájából s papjainak következetes eljárásából feltétlenül következik, hogy vegyesházasságoknál a nem róm. kath. fél folytonos csábításnak van kitéve a másik fél részéről, melynek vallásos kötelességéül tétetik, hogy eretnek házastársát az egyedül üdvözítő anyaszentegyháznak megnyerje s ekép lelkét a kárhozattól megmentse. Ily elvvel és eljárással szemben a mi részünkről szükségesnek látnám, hogy híveinket e tényekre, t. i. a vegyesházasságban rejlő veszélyekre folytonosan figyelmeztessük s a lelkiismereteken gyakorlandó lelkipásztori gond által a vegyesházasságok számát lehetőleg csökkenteni igyekezzünk." Ezeket 1900. évi esperesi jelentésemben mondtam. Két év múlva (1902) azt is nyilván hirdettem, hogy e téren „a lelkész sokat tehet, de nem mindent; a legnagyobb papi gond sem érhet el kívánt eredményeket, ha azt a presbitereknek s általában az egyház hitbuzgó tagjainak tevőleges közreműködése nem kiséri".3

Végre a következő 1 Ez igaz. De az is igaz, hogy komoly, hivatalos tárgyalásban ez a kérdés, a legutóbbi konventi lilést kivéve, nem részesült, sem pedig püspöki vagy egyetemes intíukeziók nem bocsáttattak ki. Ha tehát egyháztársadalmilag foglalkoztunk is a kérdéssel, — egyházhatóságilag bizony igen kevéssé. Szerk. 2 Ezzel a tagadással azonban szemben áll az a tény, hogy bár mi protestánsok, részint arányosan, részint pedig számbelileg is több vegyesházasságot kötöttünk meg, mint a róm. katholikusok, — mégis, a róm. kath. plébánusok által megszerzett 68% reverzálissal szemben a református papok csak 30, az evang. papok pedig csak 20% reverzálist tudtak szerezni. Szerk. 3 De szerveztük e erre presbitereink és buzgó egyháztagjaink közreműködését? Szerk.