Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-09 / 41. szám

gezték. Azok, a kik ezeket a dolgozatokat sajtó alá rendezték, nagy gonddal és körültekintéssel válogatták ki a készletből a közlésre alkalmasakat. Ok, a kik az elhunytat legjobban ismerték, prédikálni sokszor hallották, legjobban megértették a beszédek szellemét. Sokszor bizonyára még a sorok között is olvashattak. Az ismertetőnek e kötetre nézve főkötelessége, hogy magoknak a beszédeknek átolvasása után számot adjon arról, hogy minő benyomást gyakoroltak ezek ő reá és megállapítja, hogy az előszóban felállított magas mérték alá állítva, a kiadók által helyesen értékeltettek-e? Mindjárt számot adhatok arról, hogy ezek a beszédek egyszeri elolvasása is meggyőzhet mindenkit a felől, hogy itt nem „közönséges" prédikácziókról van szó. A tartalom és a forma, melyben ez megjelenik, minden ízében magán hordja az eredetiség bélyegét. Azt hiszem, hogy azok, a kik dr. Bartók püspököt közelebbről ismerték, e beszédek tükrében világosan felismerik nemcsak azon kategóriákat, a melyeknek keretében gondolkodó és érző lelkének munkássága folyt, hanem egész egyéniségét is. Egy híres modern homiléta, Niebergall: „Wie predígen wir dem modernen Menschen?" cz. művében mondja, hogy az egyházi beszéd nem egyéb, mint motívumok ós quietivumok összetétele; quieta movere et mota quieta reddere : ez az igehirdető feladata. És ugyanebben a művében néhány kiváló egyházi szónokot azon mérték szerint értékel, hogy miként feleltek meg ennek a feladatnak, hogy milyen motívumokkal és quietivumokkal hatottak az emberi lélekre. Ha dr. Bartók beszédeit e mérték alá állítjuk, akkor, azt hiszem, nem csalódunk, ha első sorban is azt mondjuk, hogy ezekben a motívumok uralkodnak. Erősen hangsúlyozza beszédeiben, mint ezt a kiadók is jelzik, a különböző bűnök romboló hatását; nagy előszeretettel mutat reá a jelen sivár viszonyokra, azokra a veszedelmekre, a melyeknek a hatalmas természet ölén és romlott környezet körében élő mulandó ember ki van téve. S így beszédei által megráz, nyugtalanságot kelt, A kik a Bartók beszédeit figyelemmel hallgatták, azok valóban nem lehettek kétségben a felől, hogy olyan prédikátor van közöttük, a ki minden szépítés nélkül nagy erővel mutat reá az élet komolyságára, annak nagy és nehéz küzdelmeire. Különösen látjuk ezt ama jellegzetes beszédében, a melyet a koníirmáczió alkalmával a „Mennyei polgárság" témája fölött mondott. Szinte látjuk, a mint szemlélteti az ifjak előtt: a megdördülő eget, az erdők lombjait tépő viharokat, az aszaló hőséget és a mezők vetéseit pusztító árakat; a legnagyobb hatalmat: a bűnt, a körüljáró hiúságunkat tüzelő, tőrbe és veszedelembe csalogató Sátánt s a hatalmába esettek vergődéseit; majd a fájdalmak, bajok, szenvedések zúgó árjait, és végül a mindennapi élet testet és lelket ölő, erőket szétmorzsoló fáradalmait. Szinte hallani véljük a szorongatott szivek aggodalmas kérdéseit: kihez, hová menjünk, hol leend biztos menedékünk? És mi a quietivum, a mit az igehirdető felajánl? Megtaláljuk ezt is a beszédben. És pedig a legmagosabbat. Mi mennyei polgárok vagyunk. A menny az én lelkemben van; a menny az Isten, a ki bennem lakozik; a mennyország a szellemi jónak összesége, sőt ennél több: békesség, jóakarat, szabadság és ennek minden áldása. Hatalmas quietivum ez, mert hiszen istenországa nem egyéb, mint: „az embernek az örökké élő Istennel való ölelkezése, a lélek békessége és öröme, az élet legdrágább gyöngye". Ez a czél, ez a biztos menhely a szerző szerint. Ez valóban meggyőző biztossággal, megragadó ékesszólással van elmondva. De ha mélyebben vizsgáljuk a dolgot, a beszédben két jellegzetes hiányt látunk, vagy jobban mondva, érezünk ki. Körülöttünk, rajtunk kivül a nagy és fenyegető veszedelem és mi nyomorult, gyarló emberek csak önmagunkba menekülhetünk. De hát mi és ki ki bennünket megbékít, megnyugtat. A mennyei polgárság nagyszerű ideál; de hát hol van az emeltyű, a mely oda segít? A motivuin, a segítő erő, a bennünk levő vágy, az örök erkölcsi törvény, a nagy kategorikus iniperativus. Én reám legalább ez a beszéd és a többiek is jórészben azt a benyomást teszik, hogy a b. e. szerző, midőn nagy erővel és megrázó vonásokkal ecseteli az ember gyarlóságát, helyzetét és ezzel szemben menedékül a bennünk élő örökkévalóságnak, istenországának megragadását jelöli meg, — nem önt elég olajat a háborgó vizekre. No de ezt a kiadók is megjegyzik, midőn a beszédek jellemző vonásaként jelölik meg azt, hogy ezek a természeti és erkölcsi körben mozognak és az üdvéleti körbe tartozó gondolatokkal rendesen csak a beszéd, vagy beszédrészek végén találkoznak. Sok mindent el lehetne mondani az ezen beszédek elolvasása közben nyert benyomások felől, de a fentiekkel kapcsolatban csak azt jegyzem meg, hogy Bartók beszédei a teljes szubjektív igazság karakterisztikumait. hordják magukon. Az igehirdető azt prédikálja, a mit ő maga látott, átélt és nem többet. Az ő saját vallásos tapasztalatait és a mi jellemző: a másokéval szemben nem viseltetik nagy érdeklődéssel; azoknak problémáival csak keveset és órintőleg foglalkozik. A „bűn"-ről szóló prédikáczióban ama klasszikus textus alapján — Róm. VII. — erőteljes vonásokkal ecseteli a bűn hatalmát, de nem a VIII. fejezet világánál. A Krisztus által való győzelem, a megváltottság, az istenfiúság biztos tudata feletti ujjongó öröm csak néhány odavetett intelemben talál visszhangra. A beszédekben nagyobb helyet foglal el az élet nagy problémáit tisztán látó bölcsnek vigyázatra, jóra indító szózata, mint a pásztornak nyájáért esengő, kereső szeretete. Hiányzik belőlük a pásztorális meleg hangulata, s úgy hiszem,"a gyülekezet is, mely előtte ült, a míg egyfelől tiszta és világos látást nyert az előtte álló útnak veszedelmei felől, másfelől nem érezte kezében az őt körülölelő kegyelemnek biztosan vezérlő botját és vesszejét. Nagy erővel hirdeti a prédikátor azt, a mivel mi Istenünknek tartozunk; de sokkal kevésbbé hangsú-