Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-29 / 22. szám

csánat és bűntől való megtisztulás van. Csak az mehet be a nyugodalom birodalmába, a kinek minden megbocsáttatott. A mennyekbe vezető út ott halad el a Kálvária keresztfája alatt. Óvakodjunk tehát, mint Pál írja, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közülünk fogyatkozásban levőnek ne láttassék! Naumann F. Dr. T. I. Az első evangelizáló-terem. Mult számunkban megemlékeztünk a Lorántffy Zsuzsánna - Egyesület evangelizáló-termének fölavatásáról. Fontos jelenséget: egy új korszak közeledtét látjuk abban. Ezért érdemes még néhány szót szólanunk róla. Nagy átalakulás megy végbe körülöttünk. Az őstermelésről az ipari életre való átmeneteilel egyidejűleg nagy vándorlás indul meg a falvakból a városok, különösen pedig a főváros felé. A városok varázsa elhat a vidékekre és csalogatj a az embereket. Másfelől a folyvást nehezedő falusi viszonyok is sokakat kényszerítenek ősi lahóhelyük elhagyására. A nép érzi, hogy a városokban nagyobb az eshetőség munkaerejének jövedelmezőbb értékesítésére. A közlekedési eszközök olcsósága még inkább ösztönzi őket az új élet megkísérlésére. A régi törzsökös gyülekezetek tagjai elszélednek. Idegenekből verődik össze a nagyobb városok egyházközsége. Ezeket már nem kapcsolják oda új lakóhelyük egyházi életéhez apáról-fíúra szálló évtizedes, sőt évszázados hagyományok. Nagy részük évek óta itt él közöttünk, a nélkül, hogy valamelyik templomunk küszöbét átlépte volna. A városi élet forgatagában nem állhat meg az a többször hangoztatott régi elv, hogy csak az érdemes az evangéliumra, a ki önmaga jön érte. El kell azt vinnünk az azt nem keresőkhöz is, — mert utoljára alig lesz, a ki önmaga jön érte. El kell vinnünk mindenekhez, kiváltképen pedig a szegényebi) munkásosztályhoz. A mindennapi kenyérért folytatott küzdelemben ők vannak a legtöbb kísértésnek kitéve. El kell vinnünk hozzájuk olyan időben, a mikor a kisértés a legerősebb: a mikor verejtékes munkával szerzett heti keresetüket kézhez kapják és a dorbézolás helyeire akarnak vele menni. Az új időknek ezt a hangosan követelő szavat a Lorántffy Zsuzsánna-Egyestilet derék ifjú lelkésze is megértette. A főváros egyik legszegényebb részén, az úgynevezett „sötét Ferenczvárosban" fölkereste hitsorsosainkat szegényes otthonaikban. A szeretet hangján vigasztalta, bátorította őket. A főváros egyik iskolájában szombat esténként rendezett vallásos estélyekre összegyűjtötte őket. Éveken át tartó, odaadó munkával egész tábort, egész gyülekezetet teremtett ott, a főváros külső részén. Az „elszórt csontok" csodálatos megelevenedésének gyönyörű prófécziája vált valóra szemünk láttára. Sokan idegenkednek az ilyen munkától. Pedig ez nem szennyezi be a palástot, sőt inkább megnemesíti annak viselőjét. Hallottuk ezt az ifjú lelkészt azelőtt is gyakran beszélni. Gyönyörködtünk beszédeiben, de mintha megállottak volna szavai szívünk ajtajánál. S hallottuk azóta, mióta a keresztelő Jánosnak üzent legnagyobb csoda megtestesítéseként „a szegényeknek prédikálja az evangéliumot". Hallottuk imádkozni az evangelizáló-terem fölavató-ünnepélyén. Szavai most egyszerűbbek, keresetlenebbek, valamivel talán színtelenebbek, de csodás erővel ragadják meg lelkünket. Ezt az Istennek tetsző munkát folytatni kell! Fővárosunk többi munkásrészein is építenünk kell ilyen evangelizáló-termeket. Fontos a templomok missziója; de az ilyen termek, a maguk egyszerűségében is vetekednek a leghatalmasabb és legfényesebb templomokkal. Több lelket hódítanak és nyernek ezek vissza az Isten országa számára, mint a százezrek árán épült templomóriások. Vidéki nagyobb városainkban sem zárkózhatunk el az ilyen evangelizáló-termek létesítése elől. Nem elég tudomással bírnunk arról, hogy egyesek évtizedek óta a lábukat se teszik be a templomba. Föl kell őket keresnünk, hívnunk kell őket! Elismerjük, hogy városi lelkészeink, már csak a gondjaikra bízottak óriási számánál fogva is, a legtöbb helyütt képtelenek erre a nagy munkára. De ott van mellettük az egyháztanács. Annak tagjait kell szervezni erre a czélra. Mert bizonybizony, ha csak azokra szorítkozunk, a kik önként jönnek, lassanként elnéptelenednek a templomok. S nincs annál szomorúbb állapot, mintha csak az egyházi adó és egy-egy haláleset az egyediili kötelék, mely a híveket az egyházhoz kapcsolja! Necsak a pénzbeszedővel és a végrehajtóval kerestessük föl őket, s necsak temetések alkalmával nézzünk el hozzájuk, hanem menjünk el hozzájuk máskor is. Az a generáczió, mely vidékről idejövet magával hozta még apái hitét és egyházszeretetét, még csak zúgolódik, ha egyedül a pénzbeszedőt és sarkában a végrehajtót látja, — de azért még fizet. Ámde utódaik, ha mitse törődünk velük, már nemcsak végrehajtót nem akarnak majd látni, de vallásról, egyházról, sem akarnak majd hallani! Ezért üdvözöljük igaz örömmel az elhanyagolt szegények ügyét fölkaroló első, de bizonyára nem utolsó evangelizáló-termet! Dr. K. L