Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-08 / 19. szám

ményeket tettem is a teljes egyesülés czéljából, ez az elválasztás megmaradt. Ezért más módszerhez folyamodtam és kijelentettem, hogy a kik Istenországának tagjai akarnak lenni, azok tartsanak össze. Ez volt az igazi egység köteléke. Most már minden héten bibliai megbeszélést tartottam közöttük. És ime az történt, hogy ekkor eljöttek a többiek közül is sokan. Ekkor éreztem, hogy tettem valamit. Kicsiny volt a sereg, de híven kitartott. Az „ Örökkévaló" — das Ewige — tartott össze bennünket. Falusi ifjúsági egyesületek csak ily alapon állhatnak meg." Megjegyzem, hogy a könyv, melyből idéztem, modern theologus munkája és a Niebergall által kiadott „Prakt. theol. Handbibliothek" sorozatban foglal helyet. Iiesselbachar is, mint annyian, belátták, hogy a „kath. legényeg}r

letek" methódusával, különösen faluhelyen, nem sokra megyünk. Hiszen, ha nem intenzív munkát akarunk végezni, akkor „a játék nem éri meg a gyertyát". Olyan munkáról van itt szó, olyant czéloz bizonyára a konvent leirata is, a melynek az „Örökkévaló" az alapja, methodusa a Jézusé és czélja az ifjak körében is nevelni munkatársakat, hogy azután ezek is evangelizáljanak, nem prédikálással, hanem példájukkal és ott, a hol kell és lehet, segítségükkel. Rövidre fogva: az ifjakat az ifjak által kell megnyerni az Isten országának. Micsoda veszedelmet zúdít az a magyar ref. egyházra, ha kebelében százával lesznek majd olyan ifjúsági egyesületek, a melyek a lelkipásztorok számára oly ifjú segítőtársakat nevelnek, a kiknek lesz hitük és bátorságuk elmenni társaikhoz és ezt mondani nékik: Jöjjetek és lássatok ?! Hát ez az a veszélyes baptistáskodás ? Mi „kényszerítette" R. L.-t, lio^y egy hivatalos fórum előtt emelje fel tiltakozó szavát? Az Űr s az 0 háza iránti emésztő szeretet ? Nem akarom őt követni inquisitori methódudusában, a mellyel olyan fölénnyel kezeli ezt az egész kérdést. De egy dolgot még sem hallgathatok el. Külföldi theoriákat, kiröppenésük alkalmával mindjárt elfogni, itt „kivetíteni" : ez dicső és méltánylásra méltó munka. Oh de ifjúsági egyesületet párisi alapon szervezni, diakonissza intézményt átültetni, Lorántffy-egyesületet, Bethánia-diákszövetséget alkotni, városi missziót folytatni : ez pietizmus, baptizmus, „külföldieskedés", angolkór, a mely az egyházat romlásba dönti! Igen, némelyek ilyesmit szimatolnak minden olyan munkában, a mely nem az ö methódusok szerint és nem a „liatásfonatok reálitásának psychikai mechanizmusával és szükségszerű projekczióiban" és más körmönfont theoriák jegyében folynak. De hát nemcsak a fentjelzett okból vette fel a harczot egy hivatalos fórum előtt R. L. a párisi-alap ellen, hanem azért is — mondja nagy ájtatosan — eltiporni kívánván ezt a párisi alapot és mindazt, a mi rajta felépült, mert hiszen ez kifejezetten felekezetközi, mert egyetlen dogmája a Krisztus istensége; ennek vallása mellett bárki tagja lehet, a felekezeti jelleget pedig negligálja! Mily átalakulás! Hát ennyire szívéhez nőtt R L.-nak a „felekezetiség" az újabb időben? Hiszen csak nem régen a szinte féktelen szubjektivizmus szószólója volt, a ki nem akarta tűrni „a konfessziós theologiát, a mely kihalt fogalombábokkal tölti be a lelkeket és a mely egy pár kegyes frázisnál nem egyéb". A ki nem rég azt mondta, hogy „minden konfessziós Krisztus a misztikus rajongás, vagy kegyes spekuláczió csinálmánya". De én azt hiszem, nem „innen a könnyek", hanem onnan, hogy ez a „felekezetkÖzi"-alap azon „tradicziók" kifejezője, a melyek R. L. kifejezése szerint, nem egyebek, mint „békanyár, a mely a vallás élővizét elborítja. Hogy ez az ifjúsági egyesületi munka mindenütt, széles e világon, az illető egyházak számára hű fiakat nevel, ezt minden elfogulatlan szemlélő tudja. És hogy nem ványadt, vallásos nyavalygókat nevel, arra élő tanúk a százezrek között: Roosevelt, Lloyd Georges, Asquith, a kik hű fiaik egyházaiknak, pedig, óh horrenduni dictu, párisi alapon nyugvó egyesületek tagjai voltak. Maga a nagy alapító: Williams György is nem azért nyert az angol királytól kitüntetést, mert egyházát hűtlenül elhagyta. Az alap specziális viszonyokra is tekintettel volt, hiszen nemcsak egy nemzet számára készült. De az ifjúsági egyesületek mindenütt híven ápolják az egyházakhoz való tartozás érzését, a R. L. által ez alkalommal annyira óhajtott felekezeti öntudatot. Nálunk a már eddig meglévő egyletek legtöbbnyire református jellegűek; a budapestinek hivatalos neve is ez. Hogy ez a munka nem egyházellenes, annak bizonyításául csak arra hivatkozom, hogy élén mind egyházi hivatalos szervek állanak és országos titkárának pragmatikájában, a melyet a „kappanhangú" Ébresztő nemsokára közölni fog, benne van, hogy lábát se merészelje betenni oda, a hol az illető egyház lelkésze az ily irányú munkát helyteleníti. De végül lássuk ezt a „sajátságos Ébresztő"-t, a maga lesajnálásra méltó, kappanhangú kukorékolásával, a maga jámbor együgyüségeivel! Szegény vergődő jószág te, hogy ilyen hatalmas chantecler-re találtál, a ki az ő éles sarkantyúival testedbe vágott! Tűnj el a föld színéről, e nagy tudomány, e nagy hit és buzgalom elől! Tanuld meg, hogy itt nincs másnak szava, mint csak az olyanoknak, a kik „felszaJbadulva a régi gondolatok és avult képzetek járma alól, a ritmikus haladás hívei". Hiszen ők a próféták, mások még „a régi legális korszakban élnek". Mi, a kik sötétségben vagyunk, hogy merünk ébresztgetni, hiszen Ők azok, a kik a Jézus lábainál ülnek és az autopsia folytán már mindent tisztán látnak ! A nap nem kelhet fel, a ker. munka országa sem jöhet el, voltaképen Jézus sem él, ha ők elő nem hívják hatalmas szavukkal! Mondják, hogy minden, a mi a te hívő szived előtt valóság, az tulajdonképen nem egyéb, mint csupa merő szimbólum. És mert ilyen, nem is érdemes sokat tárgyalni, beszélni róluk, még akkor sem, mikor Bethlen Gábor-kört akarunk alakítani, nehogy valakit megbotránkoztassunk! Az Ébresztő, R. L. beadványa szerint, a mult évben többek között három főbenjáró „jámborságot" követett el. Idézetben közölt egy apai nyilatkozatot arról, hogy egy fiú Rousseaut olvasván, hitetlen és öngyilkos lett; imaheti programmot közölt, és kirohanást intézett a Kálvin-Szövetség, illetve a Kálvin-kánonizálás ellen. Jeleztem, hogy az első egy idézett. Hogy nem igen ízléses, azt lehet mondani; de bizonyára nem illik ez annak a szájába, a ki egy egyházkerületet és egy nagy, világraterjedő intézményt állít nagy fölénnyel pellengérre ! A mi a másik vádat illeti: megvallom — ha Ravasz L. nem bocsát is meg érte — én is vettem részt imahetekben, többekkel egyetemben itt Budapesten ós másutt is. Nem vádol érte a lelkiismeret. Á Bibliaterjesztő Társulat hivatalos lapja is, a mely ezt a „jámbor" czímet viseli: „TheBible in the World", közöl imaheti programmokat, és én úgy tudom, hogy ezt a társulatot olyanok alapították és olyanok tartják fenn, a kik nem nézték és nem nézik le ezt a „naiv" foglalkozást. Azt hiszem, R. L. is ennek a társaságnak a kiadásában megjelenő magyar bibliát olvassa, és hogy azt olvassa, annak köszönheti, hogy voltak emberek, a kik mikor összejöttek, néha programúi szerint sem szégyeltek imádkozni! És végül Kálvin ! Óh Kálvin, Kálvin! Nem értek