Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-09 / 2. szám

Milyen pompásan és nyugodtan élhetett volna a iiagytudományú pap visszamenetele után (maga is írja valahol), ha megelégszik vala a jónak egyszerű prédikálásával, ha beletörődik vala abba, hogy „hadd forogjon ez a világ keserű levében" I Beszédeit megdicsérték volna, az emberek ellenszenvét szépen kikerülhette volna. Ámde a nagyra termett lelkeknek a lényeg kell; tőlük távol áll mindaz, a mi nem lényeges (a hova tartozik a többi között a népszerűség, az egyéni kényelem stb.). Hogy is áll a dolog? A genfi reformátor fölfelé néz; apró-cseprő emberi praktikák csak fájdalmat okozhatnak neki, de arra már nem ér rá, hogy azokat számításba is vegye. Lelkét úgy megtölté a nagy idea, hogy más abba nem fér. Az emberek nagy része alig ismer magasabb érdeket szűkre szabott egyéni érdekein kívül. A mi ezt akadályozza, ellenszenvet kelt. Az Ordonance-okat a genfiek elfogadták; de a mikor azok végrehajtására került a sor, az áldozatot érezték főleg s az ellenszenv megnyilatkozott. A tanácsterembenlefolyt jelenetek mellett, ha csekély jelentőségűek is, némi bepillantást engednek azok az epizódok, a melyekben itt-ott az utczán stb. megnyilatkozik a nép gondolkozása. Egy reggel pl. ott halad szekerén a genfi polgár; maga hajtja lovát, pedig nagyon jól tudja, hogy prédikáczió ideje lévén, az új szabályok értelmében akkor a templomban van a helye. Meg is szólítja a rendnek őrzője : „Miért nincsen Ön most a templomban ?" A megszólított igen ártatlanul (és malicziával) kérdéssel felel a kérdésre: „Van ott hely lónak és szekérnek is?" Sokat beszélnek a reformokról, persze a korcsmákban is. Mindenféle elképzelhető és el nem képzelhető gondolatok és ideák nyernek kifejezést. Hogy pedig milyen irányban folyik a beszélgetés itt-ott, arról az egyik munkásnak néhány szava nyújt tájékoztatást, a ki (a helyzet magaslatára emelkedve) így szaval: „Ha van Isten, fizesse ki a czehhemet !" Hallatszanak ennél még durvább vicczek is, a melyeket ha bajos dolog is elolvasni, egy hasznunk mégis van: egy kicsit bevilágítanak a korcsmákba és az emberek koponyájába; azután meg egy kicsit megmagyarázzák azt is, miért kellett a szervezőnek erősebb kézzel nyúlnia a dologhoz. Nagy baj az, hogy a reformátornak munkatársai nem igen vannak; az egyházak mindenfelé híjával vannak a jó papoknak. Talán soha se beszéltek annyit a vallási dolgokról, mint akkoriban. Mindenki ezekről beszélt. De azért ebből nem következik, hogy mindenki értett is hozzájuk. Hogy példát említsünk, nálunk is van egy dolog mostanában, a miről talán mindenki beszél: a politika. Ki merné mondani, hogy aztán mindegyikünk ért is hozzá ?! Kálvin nagy munkájában igen el van hagyatva. Viret csak egy ideig lehetett mellette, a többi lelkész pedig vagy nem érti őt, vagy nem igen akarja érteni Egyébként hallgassuk meg őt magát. „Nem merném mondani — írja az 1542. év elején egyik barátjának — hogy a mióta itt vagyok, két olyan órám lett volna, a mikor nem zaklattak... De mindez csekélység a többi bajokhoz képest... Olyan kollegáink vannak, a kik hozzánk épenséggel nem illenek... Az egyik vad, jobban mondva mérges, a jó szóra nem hallgat, a másik ravasz, agyafúrt, hazugságból és cselből van formálva... Tudatlanságukhoz hozzájárul csodálatos könnyelműségük. Még álmukban sem gondoltak soha arra, mit jelent egy eklézsiát kormányozni. Ilyen tövisek között kell élnem!" Nagyon messze vezetne, ha csak távolról is érintenők, mennyi gondot adott a reformátornak a munkatársak hiánya, mert hovatovább mindenfelől hozzá fordulnak papokért. Azt kérdezhetné valaki, hogy a római egyház lelkészei között nem találtak-é munkásokat a XVI. század evangéliumi egyházai ? Kétségen kívül Bucer, Martyr Péter, nálunk Kopácsi, Kálmáncsehi nem áll magában; ámde épen nem lehet azt mondani, hogy a római egyház embereit mind az eszményi lelkesedés hozta a küzdők táborába. Kálvinnak e tekintetben is kedvezőtlen tapasztalatai lehettek. Bemard Jakabról, a ferencziek egykori áttért főnökéről pl. valahol azt írja, hogy ő Krisztust egy szép leány képében ismerő meg. Bizonyosan alapos okai voltak e megjegyzésre. Körülbelül ilyen helyzetben volt a város és annak lelkipásztora, midőn egy szép tavaszi napon (1542) egy kármelita szerzetes nyitott be hozzá Lyonból. Rövidesen előadta, mi hozta Őt Genfbe: prédikátori állást óhajtott nyerni. A reformátor ráemelé fürkésző szemeit. Minden valószínűség szerint azt óhajtotta megtudni: mi az, a mi ez embert e lépésre bírja? S aztán azt válaszolta a karmelitának, hogy az egyházi elöljárósággal kell értekeznie a dologban. Meghatározott időre magához rendelte, hogy akkor majd megkapja a választ. A következő napon összejővén az őrállók, megjelent a lyoni kármelita is. Megkérdezték, mi viszi erre a lépésre? Azt felelte egyszerűen, hogy az egyház szolgálatába akar lépni. Most a legfontosabb dolgokban olvassuk el Kálvin értesítését: „Kértük a szerzetest, ne vegye rossz néven, hogy nem vezetjük be rögtön a szószékbe. Kértük, hogy bocsássa meg, ha ezt egy időre elhalasztjuk, de rámutattunk az okokra is, a melyek minket erre bírnak: az Úr rendeletére, a melyen magunkat túl nem tehetjük... Intettük, vegye figyelembe, milyen nagy a szolgálat, a melyet az Úr ránk bízott, ennek a kicsinylése lenne, ha amúgy vaktában alkalmaznánk egy embert .... Arról is szólottunk, hogy az efféle praecedens nagy zavarokra adna okot. Megmutattuk neki, hogy nekimagának is érdekében áll, ha előbb meggondolja a dolgot, mielőtt a súlyos terhet magára veszi. Jó lesz, ha megismeri szokásainkat. Ugy beszéltünk vele, hogy minden istenfélő ember jó lélekkel fogadta volna szavainkat, sőt a rossz hajlandóságú ember is restelte volna az ellenkezést, ha van benne egy kis szerénység".