Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-06 / 10. szám

sikeres pártolásokra, milyenben eddig részesült, mert megtanulták már azok, hogy mihelyt jó van dolga a clérusnak, rögtön minden erejét és hatását más felekezetbeliek üldözésére fordítja. Én, mint protestáns és publiczista, ezer köszönetet mondok a clérusnak, legközelebbi nyughatatlanságiért; sőt kérem, kövessen el mentül többet, mi a polgárok legszentebb érzelmeit, lelki nyugalmát sérti, botránkoztatja, — mert mentül többet idegenít el magától, mentül többen nyerendenek világosságot kárhozatos iránya felett, annál hamarább fog ütni a hierarchia végórája. Ugyan azért köszönöm, hogy Rómában azon 70 vagy 80 éves tisztes cardinálisok, kikből a számos évek súlya az élet örömeinek édességének minden érzéseit kiszárította, kikben a ki nem elégíthető vágy már csak irigységet táplálhat mostani intézkedéseikkel épen az emberi legerősebb indulatot, úgy mint a két nem kölcsönös szeretetét akadályozzák s támadják meg. Elhiszem felölök, hogy igen vallásos, szent életű s buzgó emberek lehetnek; de engedjenek meg, ha azt mondom, hogy felettébb rossz számítók, vagyis inpoliticusok. Hát megfeledkeznek már róla, miként Angliának Rómától való elszakadását is egy kis szerelem indulat okozta, midőn t. i. a heves vérű VlII-ik Henriknek nem akarták megengedni, hogy nőjétől, a megunt Arragoniai Katalintól elválhasson. Vigyázzanak, nehogy a szerelem több hasonló katasztrófákat idézzen elő. Különben attól ne tartsanak, hogy a protestánsok felekezetök terjesztése végett csábításokhoz folyamodjanak ; jól tudják ők azt, hogy azon felvilágosodottaknak, a kik a catholicismus hiányait érzik, vagy csak sejtik, vágyódásaikat s óhajtásaikat a protestáns positiv vallás sem képes már kielégíteni. Egy új s oly reforinatio készül, mely a bölcselkedés százada kívánalmának jobban megfeleljen; a minthogy meg van jövendölve és teljesedni is fog, hogy egy új reformatio és ismét a róm. cath. anyaszentegyháznak kebeléből fog támadni," melyet — ha okosan némi irányt adni lehetne is neki — feltartóztatni emberi hatalomtól nem függ. Mindenki tudhatja, miként a XVI. században a reformatiót s elszakadást azon körülmények okozták, miszerént már oda jutott a dolog, hogy X-ik Leó alatt a bűnbocsátással borzasztó uzsoráskodást űzött a simonia; Vl-ik Sándor pápa udvarában nagy szerepet játszott Borgia Lékrecia, s midőn egy este tetemes summát veszítvén, megszólíttatott érette, azt adá válaszul, hogy „csak a németek bűnbocsánatának egy évi taksáját veszítette el, majd megfizetik ismét — úgymond — a jövő esztendőben." Hasonló okok, hasonló visszaélések mindég hasonló következményeket szülnek; egy új reformátió veszélythozóbb lehet és lesz is a clórusra nézve, mint sem az első volt. Egyébbiránt én is odaszavazok, mint már indítványoztatik, hogy az áldást megtagadó papokra nézve az 1647. évi 14. törv.-czikk rendelése vétessék eszközlésbe, s hogy helységenként hirdettessék ki, miként a vegyesházasságok szabadosak és a törvény védelme alatt állanak, az áldást megtagadó rendelet tehát törvénytelen és a mely pap azt megtagadja, polgárikép is vétkezvén, fenyítés végett az elöljáróság által a járásbeli szolgabírónak jelentessék be. Legvégül itt e teremben s ezenkívül is mindenkit arra szólítok fel, hogy miután édes Idvezítőnk is azt mondá : „arról ismernek meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek," bármit beszéljen s tanítson is a szivtelensóg: kölcsönösen karoljuk egymást emberszerető kebleinkhez; tudassuk ós éreztessük a néppel is, hogy egy hazában, egy alkotmány, egy fejedelem alatt élünk s mindnyájan ugyanazon egy Isten képére teremtettünk. Közli: Benkó Imre. BELFÖLD. A horvát-szlavónországi evangélikusok elszakadásához. E lapnak ez évi 7. számában olvasható s a horvátszlavónországi evangélikusok elszakadását tárgyaló czikk kell, hogy élénk visszhangot keltsen mindazokban, kik ez országok protestáns egyházközségeinek sorsát szívükön viselik, kik ismerik emez egyházaknak, különösen a reformátusoknak, fontos szerepét. De nem lehet e czikkel mindenben egyetérteni, különösen, ha megismerjük az elszakadási törekvések histórikumát. Nem lehet ezt az egész mozgalmat egy ember püspökségre vágyásának tulajdonítani. Nagyobb, mélyebb oka, hosszú története is van ezen törekvéseknek, melyeknek leírása hosszú hasábokat venne igénybe; igyekszem azonban ezeket röviden vázolni. Midőn Szerémségben az első három evang. gyülekezet megalakult (0- és Új Pázua, Neudorf, 1770—1830.), ezek a bányakerületi püspökséghez s a bács-szerémi egyházmegyéhez tartoztak ; de valójában — mint határőrvidéki helyek — a bécsi hadügyi tanácstól, majd a zágrábi országos kormánytól függtek. Ugyanilyen helyzetben voltak a kevéssel ezek után alakult gyülekezetek is, kivéve Antunováczot ós Hrastováczot, melyek a somogyi egyházmegyéhez csatlakoztak. Zágráb teljesen önálló gyülekezet volt, nem függve semmiféle egyházi hatóságtól, nem csatlakozva sehová. Ugyancsak így Eszék is. Természetes, hogy ily viszonyok között nehéz volt ezen egyházak helyzete. A magyar egyetemes ev. egyház törvényei sokszor nem voltak összhangban a horvát törvényekkel; a horvát túlkapásokkal szemben pedig az egyház nem tudta megvédeni őket. A magyar egyházi törvények sem a pátenst, sem a concordatumot el nem fogadták, míg Horvát-Szlavónországokban ezek szerint kellett az egyházat kormányozni. Ily körülmények között kérték az ev. lelkészek (1865-ben) memorandumban egy