Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-07 / 6. szám

ségbe, másfelől éppen nem tartjuk szerencsésnek, hogy a békesség hangjait a Pázmány-serleg mellett szólaltatta meg, s a baráti jobbot kereső balkezet úgy nyújtotta a magyar protestantizmus felé, hogy jobbjával a Pázmány-serleget emelte magasra. Pázmány szelleme s törekvései, még ha elismernők is bennök az izzó hazafiságot és faj szeretetet, bennünket, magyar protestánsokat és róm. katholikusokat, sohasem fognak egyesítehi, még csak fegyverbarátságra sem vezérelni, hanem inkább szétválasztani. Hogy miért? őszintén megmondjak azt is. Első sorban azért, mivel azok a közös evangéliomi alapok, a melyeken a római katholiczizmus és a protestantizmus találkozhatnék, nagyon is, szinte a felismerhetetlenségig átépíttettek a róm. katholiczizmus hitrendszerében s egyházszervezetében. Másodszor azért, mivel ezt az átépített hitrendszert és egyházszervezetet oly szellem hatja át a többi, nem róm. katholikus keresztyépséggel és éppen a protestantizmussal szemben, a mely egyáltalában nem alkalmas arra, hogy az együttműködésnek vagy éppen az egyesülésnek alapja lehessen. Pázmány Péter egyike az evangéliomi alapok átépítésével kiképzett róm. kath. hitrendszer és egyházszervezet, valamint az azt körüllengő és átható szellem védelmezőinek és alkalmazóinak. Neve, emlékezete rózsaszínre soha nem változható fekete betűkkel van beírva a magyar .protestantizmus történetébe Remélhető-e tehát, hogy az ő szelleme és iránya, bármint igyekeznek is azt szépíteni és indokolni róm. kath. atyánkfiai, valaha közel hozhatna bennünket? Bizony ez nem remélhető. Más alapokra kellene róm. kath. atyánkfiainak helyezkedniök, mint a melyekre Pázmány helyezkedett s más szellemet magukba beszívniok, mint a mely Pázmányt áthatotta s vezette, ha őszintén óhajtanák a protestantizmus fegyverbarátságát. S hogy mik lehetnének ezek az alapok, s mi lehetne az a más szellem ? megjelöljük azt is. A szentírásban foglalt tiszta, hamisítatlan evangéliom alapjai. A Krisztus és az evangéliom szeretetteljes szelleme. Ez alapok s e szellem mellett megköthető volna a fegyverbarátság a közösen fenyegető ellenségekkel szemben. De addig, a míg a római katholiczizmus mereven ragaszkodik, nem az evangéliom, hanem egyrészben a történeti, emberi viszonyok, másfelől az uralkodásra törekvő emberi ész által kiépített alapjaihoz, s a míg a nem római katholikus s közelebbről protestáns keresztyénséggel szemben az eretnekítés és a megsemmisíteni törekvés szeretetlen indulata hatja át: a fegyverbarátság nem létesíthető. S remélhető-e ilyen átalakulás a római katholiczizmusban ? Addig, a míg római katholiczizmus marad, egyáltalán nem. Hiszen a tridenti zsinat, a mely sokak reménykedése szerint arra lett volna hivatva, hogy megkeresse azokat az alapokat, a melyeken az egyházszakadás megszüntethető lenne: nemcsak nem ismert el más alapokat, mitit a melyeken a róm. kath. egyház addig állott, hanem azokat örökre változhatatlanoknak s az azokat el nem fogadókat átkozottaknak jelentette ki. S az a szellem, a mely az „anathema sit" záradékokban ott megnyilatkozott, természetszerűleg van összeforrva az örök és változhatatlannak kijelentett hitrendszerrel és egyházszervezettel. A míg tehát a római katholikus egyház a tridenti alapokon áll és azoknak szelleme által vezettetik: a békességet hangoztató szavakat vagy nem tekinthetjük őszintéknek, vagy pedig csak olyanoknak minősíthetjük, a melyekben a római katholiczizmus örök igazsága felől való egyoldalú meggyőződés mellett a protestantizmus teljes behódolásának óhajtása foglaltatik. Pedig sem az őszinteség hiánya, sem a protestantizmus önmegtagadása nem lehetnek a közös működés alapjai. Az őszinteség hiánya még az egyenlő alapokon állókat is elidegenítheti. A protestantizmustól pedig, a mely úgy tudja s tudatát bizonyítani is képes, hogy az evangéliomi alapok nem a római katholiczizmus, hanem az ő fundamentumait képezik, azt követelni, hogy behódoljon a római katholiczizmusnak, még a közös veszodelmek láttára sem lehet. Hogy a római katholiczizmus és a protestantizmus között, még a közös, nagy veszedelmekkel szemben sincs fegyverbarátság, azt nemcsak dr. Székely István sajnálja, Sajnáljuk mi, protestánsok is. De ezen nem mi, hanem csak róm. kath. atyánkfiai segíthetnének, az elavult torzsalkodások és kicsinyes felekezeti érdekek félretételével és a türelem és a szeretet lelkének felöltözésével. Ám tekintsen azonban körül dr. Székely István a maga egyházában, s meg fogja látni, hogy abban általában s időközönként, mint éppen a r. kath. revival mai korában még inkább, olyan felfogás s olyan szellem uralkodik a protestantizmussal szemben, a mely nemhogy közelebb hozhatna, hanem inkább eltávolít bennünket egymástól. Az „eretnek" megnevezés, minket evangéliomi protestánsokat illetőleg, nem pusztult ki a római katholiczizmus szótárából a tridenti zsinat óta; mostanában pedig még sűrűbben hangzik, mint csak egy félszázaddal is korábban, A „tettek katholiczizmusa", minden szépítgetést tettekkel megczáfoló bizonyossággal a protestantizmust is oda írta a legyőzendő és megsemmisítendő ellenségek közé. Sajtója világszerte s Magyarországon is, a míg a római katholiczizmus dicsőségét hirdeti, addig a protestantizmustól, mind a hit és erkölcs, mind a hazafias szolgálatok tekintetében megtagad minden