Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-21 / 47. szám

komoly; nagy theologusokról, fontos teendőkről, bonyodalmas viszonyokról, rendezésről stb. van szó azokban. Ám a mikor sok komoly, nagytudományú férfiú felvonul az olvasó előtt, közben-közben — hogy is mondjuk — komikusabb alakok és jelenetek is fordulnak elő. Ezekben is érdekes, jellemző Kálvinnak magatartása, s ez feljogosít arra, hogy alkalomadtán azokról is megemlékezzünk. Sok ember jött-ment akkoriban Svájczon keresztül. A franczia hugenották veszedelemben forogtak. A lelkiismereti szabadságnak tiszteletre méltó küzdői között akadtak olyanok is — mindenféle ember van a világon — a kik abból akartak megélni, hogy — mint mondták, — üldözik őket. Egy szép napon, még Kálvin első genfi tartózkodása idejében, beállított a reformátorhoz egy üldözött: Alberge úr. Valami literátus féle ember lehetett, a kinek sok volt a baja, panasza, pénze pedig nagyon kevés. Útközben rendesen — legalább így panaszkodott — rablók kezébe került, a kik mindenéből kifosztották. O meg mindig útban volt, tehát sokszor rablók kezében volt. Alberge úr sokbajú ember; szerencsére az ő bajaira volt egy orvosság: a pénz. Ha egy kis pénzmaghoz l'utott a sorsüldözött honfitárs, elment tovább, a rablók persze újra kifosztották. Mint Kálvin egyik levelében megjegyzi: „Ez az Alberge nem tud három mértföldet tenni a nélkül, hogy útonállók kezébe ne kerülne." A sokszor kirabolt és mindig, úgynevezett pillanatnyi zavarokkal küzdő férfiú nem volt egyébiránt híjával bizonyos hajlandóságnak, a mit latinos szóval malitiának neveznek. Egyszer pl. valami tanítóságért folyamodott, a mit szerencsésen nem kapott meg, a mire azt a hírt terjeszté, hogy Kálvinnak és Farelnek a keze játszott közre a dologban, miattuk nem kapott kenyeret. Pedig egy szó sem volt igaz a dologban. „Mi — így szól egyik levelében Kálvin — annyira nem árthattunk és nem használhattunk neki ebben a dologban semmit sem, hogy bizonyára azt az állást megkapta volna, ha azok az urak tudják vala, hogy ez az ember nekünk nem tetszik." Ezekből az látszik ki, hogy a sorsüldözte férfiú elég kellemetlen ember volt. De ilyesmit bizonyít a honfitárs későbbi magatartása is. Kálvin és Farel tudvalevőleg idők folyamán kénytelen volt búcsút venni Genftől. Kálvin Strassburgba ment, a hol ugyancsak szűkös viszonyok között éldegélt az első hónapokban. Akkori anyagi viszonyairól így emlékezik meg: „Akkoriban eladtam könyveimet; minden tekintetben ki voltam merülve." így állott pénz dolgában a reformátor, midőn egyszer csak beállított hozzá az üldözött honfitárs : Alberge úr. Persze most sem hozott magával semmit, ellenben pénzt kért. Arról hallgat a krónika, hogy minő furfanggal élt; de az eredmény felől maga Kálvin tájékoztat: „Husz batkát (viginti Batzivo) csikart ki tőlem, a mit mástól kellett kölcsön vennem". Alberge úr egyébiránt Ígéretekben gazdag volt: „azt igérte, hogy csekély néhány nap alatt visszaadja a kölcsönzött kis összeget". Még többet is tett a honfitárs: zálogban hagyott az ifjú papnál egy kis ládát. Történetünk egy kis darabon e körül a ládácska körül forog, a melyhez majd egy másik láda rejtelmes históriája járul, A kis láda tehát ott maradt a lelkész szűkös szöbá^ jában, csakhogy nagyon sokáig^ mert á szóbaii léVő férfiú igéretét nem sietett béváítáni: a néhány napból nemcsak néhány hét, hanem néhány hónap is lett. Egyszer csak ismét, mint említettük, néhány hónap múlva megjelent ő, a sokat szenvedő franczia; de ekkor sem azért, hogy ama kis ládát kiváltsa (úgy látszik ez nem volt sürgős), hanem másért jött. Talán nem nehéz kitalálni, miért jött: egy kis pénzre Vala isftíét szüksége. „Mosolyogva* vagyis inkább gúnyosan vigyorogva — mondja Kálvin -— azt kérdezte tőlem, nem adnék-e neki néhány koronát kölcsön?" Nem lephet meg senkit a Kálvin válasza: „Azt feleltem neki — így tájékoztat bennünket a reformátor — hogy nekem még arra a kis összegre is szükségem lenne, a mi ez idő szerint még nála van". Alberge még ekkor sem sietett kiegyenlíteni adósságát, hanem — szükség törvényt ront — a kis ládát felajánlotta zálogba a Bucer feleségének. E turpisság napfényre kerülvén, Kálvin meghavaguvék, a miről ő maga ilyen formán tájékoztat bennünket: „Ekkor őt néhány tanú jelenlétében megkorholtam A férfiú elment, a kis ládá ott maradt. Elmúlt hat hónap, talán tizenkettő is, midőn Kálvin levelet kap valahonnan messziről, Badenból, még pedig magától Alberge úrtól, a melyben előadja, milyen kínos helyzetben van: üldözik, az egész nemesség összeesküdött ellene. Nincsen mód a megszabadulásra. Az az hogy van egy : jó lenne, ha erős, markos teherhordót küldenének hozzá jókora ládával, ő ebbe belefeküdnék s s aztán így elvinnék. Végre is az élet, élet. Ügy kell megmenteni, a hogy lehet. Mit tehetett Kálvin ? „Nevettünk ; én azütán néhány szóval — így tájékoztat — válaszoltam". Ezalatt a rejtelmes kis láda ott foglalt helyet a kis szobában, valahol az íróasztal alatt. Ugyan mit zárhat titokzatos üregében ? Kálvint elfogta a kíváncsiság. Legalább erre lehet következtetni abból, hogy bizony ő a ládát kinyitotta. Megvallja maga: „kinyitottam több tanú előtt". Kálvin kíváncsi volt arra, mit rejtegetett magában ama bizonyos kis láda. Mi kíváncsiak vagyunk-e megtudni? Nem érdemes. Néhány tönkre rothadt alma (hogyne annyi idő után), rongyok, egy-két rongyos könyv, a többi között egy akkoriban ismeretes tankönyvírónak (Despauteríus) a könyve. Illustris emberek lehettek tanúi a felnyitásnak. Kálvin értesít arról, hogy Sturm is látta mindezeket. Idők folyamán nagy változás állott be a reformátor életében: megházasodott, aztán meg, a mi talán még