Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-07 / 45. szám

nélkülözött. A renai&sanee fénye Rómában alig érintette ; azért azonban erős érzéke volt az igazi történeti és politikai nagyságok iránt. Ismerte a régi római romokat, a pápai kanczellária sürgését, forgását s a szervezeti kérdésekből is sokat tanult. Rendkívül erősen kifejlődött egyéni Önérzete. Ha Krisztussal nem is, de Pál apostollal gyakrabban összehasonlította magát. A mint egy rettenetes zivatar után kolostorba vonult, Pálnak damaszkuszi útjára gondolt. Fényes tehetségeit korán felismerték. Apátja, Staupitz, elengedte neki az alsóbb szerzetesi foglalkozást s időt engedett neki a tanulmányozásra. Assisi Ferencz középkori szerénysége nem az ő lényéhez tartozott. Szerzetesi ügyekben Eiómába való kiküldetését gazdag szellemi képességeinek köszönhette. Hisz fiatal éveiben lett egyetemi tanár; nevétől szinte elválaszthatatlan a doktori czím, sbourgeois természete lényének egyéb vonásaiból is kitűnik. Luther erős önérzetének klasszikus bizonysága az a „hősi"' levél, a melyet wartburgi asylumának elhagyásakor urához intézett, s a melyben az őt nagyszámú ellenségeivel szemben védelmező fejedelmet ez a kiátkozott eretnek arra figyelmeztette, hogy tulajdonképen ő a fejedelem igazi védője. Kétségtelen, liogy Leó pápa épúgy, mint V. Károly császár, eleintén kevés jelentőséget tulajdonított Luthernek. Föllépésében szerzetesi czivakodást láttak. Leónak kevés érzéke volt a theologiai kérdések iránt s az egyház hatalmának emelését kizárólag a külső fénytől és pompától várta, Károlynak pedig legfőbb gondja volt Francziaország alávetése, a melyet, ha elvégzett, könnyen követhet a német köz- és főnemesség, mint a franczia király előőrsének leigázása. Az a kissé lenéző mód, a mellyel Károly a vvormsi birodalmi gyűlés daczára a Lutheri mozgalmat kezelte,, utóbbinak nagyon is javára szolgált. Károly nem ismerte föl azt, a mit bölcs Frigyes regen átlátott, hogy ennek a vallási vitatkozásnak eminens politikai indokai is vannak. Már az indulgencziák vitájánál is kitűnik ez, de legerőteljesebben Luthernek „A német nemzet keresztyén nemességéhez" intézett ifjúkori geniális művében nyilatkozik meg. Ebben arra 'figyelmezteti a reformátor a nemességet, hogy a pápai udvarnál bizonyos lenézéssel beszélnek „a bolond németékről", a kiknek garasaira áhítoznak az éhes papok. A német népfelségnek bizonyos érzetében hangoztatja Németországnak szellemi es anyagi tekintetben való önállóságát, a minek kerekkötője a római papság. Mint Macchiavelli, úgy Luther is hirdette, hogy a papok teszik szegénnyé és vallástalanná a népet. Azt persze feledte Luther, hogy az Alpokon túli pápás világuralom másrészt hatalmas gátnak is bizonyult a német népre nézve, saját fejedelmeik vadságával és brutalitásával szemben. De abban nem tévedett, hogy a viszonyok változtával hozzácsatlakozott a birodalmi nemesség egy része, mely félt a territoriális urak Önzésétől; hozzája csatlakoztak a nagyobb suverénitásra törekvő apróbb fejedelmek, s a mi fődolog volt Lutherre nézve: hozzája csatlakozott a gazdag városi polgárság, mely már régóta leszámolt a püspökökkel. Az egyházi és szerzetesi javak konsoskálására való kilátásukban azonban egyéni érdekeik találkoztak. V. Károly császár nemzetközi hitegységi bálványa értéktelennek bizonyult, s a császár képtelen volt a Luther föllépése következtében megnyilatkozott különböző politikai érdekek felismerésére és kellő mérlegelésére. Luthernek ama kívánsága, hogy őt „csak az írással" győzzék meg, polemikus tekintetben geniális fogásnak épen nem mondható. Alig van olyan nézet, a melyet a bibliával, a statisztikához hasonlóan, igazolni nem lehetne. Tele van az ellentmondó állításokkal. Egy czéltudatos politika álláspontján a biblia olvasásának tilalma s a végérvényes magyarázó tekintélyek felállítása épen nem megvetendő eljárásnak mondható. Irodalomtörténeti szempontból csaknem lehetetlen személyes vallásosságunkat oly hitforrásra alapítani, mely oly különböző időkből és részekből áll s különféle kulturkorszakok emlékeiből van, ma már alig érthető nyelveken összeállítva. A mire Luther Wormsban törekedett, az a küzdelem szerencsés lefolyusa volt, a mint hogy az utolsó ülés után diadalmasan kiáltott fel: „Ich bin durch!" Útjában meggyőződött arról, hogy eléggé erős a különböző vallási ós politikai remények, vágyak és érdekek szálainak az általa indított mozgalom javára való összeszövésére. De minden személyes bátorsága mellett is szinte szenvedélyes módon emelt korlátokat önmaga és azok között, a kik; hozzáfér ni igyekeztek. így Erasmus, mélyebb és gazdag tudása miatt, kellemetlen volt reá nézve- A Huttenliez és Sickingenhez hasonló német középnemességet szívesen használta volna föl saját czéljaira, ha nem tartott volna attól, hogy egész kezét veszíti el, ha csak egy ujját is feléjök nyújtja. Karlstadtra népszerűsége miatt féltékenykedett, s a szimpatikus Zwingli iránt alig volt érzéke. Bourgeois természetére vall a parasztság elleni föllépése is. S jellemző, hogy a döntőmozzanatokban mindig volt kibúvó ajtaja. Theol. kérdésekkel hozakodott elő, s á földieket mellékeseknek tekintette az égiek mellett. Inkább jó taktikusnak, mint univerzális jellegű reformátornak bizonyult. „Kein Befreier seines Volkes" — mondja szerzőnk. Azért azonban életének szerzőnk szerint is sok „grandiózus mozzanata" van. Wormsi föllépése, a wartburgi vár elhagyása s a fejedelemhez intézet „hősi levele" Plutarch dicsőítésére ''méltó nagyságos tette Luthernek. Az Isten igéjének népies nyelven való terjesztése ós nagyhírű bibliafordítása — bárWickleff utánzása — oly maradandó értékű nemzeti cselekedete, a mellyel a német nemzet egész szellemi életére döntő befolyást gyakorolt. S míg a humanizmus „elegáns szellemi hazárdjátéknál" egyébnek alig vehető, addig Luther minden theol:, politikai ós szocziális egyoldalúsága mellett is (p. o. az ipar-és kereskedelemről való felfogásában) nagy volt mint reformátor, nemzeti hős és lírikus költő egyaránt. Luther énekei, főleg az „Erős vár a mi Istenünk", valóságos zsoltárok, a szó legszebb értelmében. Nemes előkelőség és mély vallásosság tekintetében soha nem multa leiül Németországban senki sem Luther zenei és költői érzékét. Az 1525. év működése tetőpontján mutatja Luthert, mint reformátort. Sajnálatos a parasztsághoz való kettős, ellentétes magatartása; de egyik legnagyobb reformátori ténye megnősíilése vala. Szerzőnk szerint ez a lépése, az ő polgáriasulása sem sikerült. Inkább a morális kötelezettség, mint az igazi vonzalom vezette őt Bóra Katalinhoz, kit mint megugrott apáczát, két ízben is főkötő alá akart juttatni. Katója élte végéig is kínosan érezte azt, hogy „nem sok vala neki". A házassági kérdésben bizonyos kétszínűség jellemzi hesseni Fülöp kettős házasságáról való felfogását is, a melyen hírneves dicsőítője: Köstin Sem tud enyhíteni. Élte vége felé nem egy sikertelen föllépése, gyakori betegeskedése és családi gondja oly annyira elkeserítették, hogy egy féktelen anarchista demagóg mintájára, Bábelnek szidta Wittenbergát s önző kufároknak minősítette előbb imádott fejedelmeit és német nemeseit. Mélyen elkeseredve írja többi között Jónás Justushoz : „Nem javult a helyzet Németországban azzal, hogy a török vagy pedig a mieink uralkodnak-e azon. Az egész nemesség és a fejedelmek egész Németország