Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-17 / 42. szám

Darab Lajos. A természet mint iskola. (Dunántúli Pr. L. 1901 :260 I.) — Önálló életre képzés az ismétlőben. (Dunántúli Prot. 1903 : 498 1. stb.) — Praktikai apróságok az elemi iskolából. (Dunántúli Pr. L. 1902:538 1. stb.) — Nyelvtan-e vagy nyelvtanítás ? (Dunántúli Pr. L. 1905:541 1.) — Népiskoláink bajai. (Dunántúli Pr. L. 1907 : 541.1.) Dávid Gyula. M. kir. javítóintézeteinkről. (Debr. Pr. L. 1907:423 1. stb.) (Folyt, köv.) Dr. Barcsa János. BELFÖLD. A díjlevelek konventi értékelése nyomán támadt zavarok. Túri Károly e lapok 39. számában igen helyesen . mutatott rá arra a kétségtelen tényre, hogy az új adózás életbelépte folytán a konvent, illetve bizottságai által végzett díjlevélértékelések beláthatlan zavaroknak, sok keserűségnek és visszavonásnak lettek és lesznek kútfejévé. Igaza van abban is, hogy alig van egyházi adminisztrácziónknak sürgősebb kérdése, mint éppen ez: a díjlevelek értékelésének közmegnyugvásra való, vagy ha talán ez nem is volna lehetséges, általános érvényű rendezése. Teljesen megegyezik szerény nézetem az övével abban is, a mit czikke végén kifejez, hogy az alapos revíziónak felülről kell jönni. A hivatalnokok sérelmeit a konventnek magának hivatalból kell orvosolni, a mivel aztán eme testületünk minden esetleges fennmaradó méltatlankodás daczára is — hisz a panaszos hangok sohase halnak el — megváltja magának azt a jogot, hogy a törvény végrehajtásánál minden akadályt és zavart, ha kell, kényszerrel és parancsszóval is, eltüntessen. Azt hiszem, mindezekben kivétel nélkül megegyezik mindazoknak nézete, a kik az adózási törvény végrehajtásával akár mint a végrehajtó-hatalom megbízottai, akár mint az egyes gyülekezetek képviselői részt vettek. Sérelmek vannak, az kétségtelen. Azok a megváltási árak, a miket egyes terményekre a konventi utasítás öt évi átlagárak czímén megszabott, némely vidékeken nemcsak a mai felette drága, de olcsóbb időben is szinte hallatlanok. Vannak általánosan meg nem szabott árak; például a csaknem minden díjlevélnél jelentékeny részt képező fajárandóság helyi érték szerint volna kezelendő. Sohase volt azonban senki, a ki fájának valóságos helyi értékét megkapta volna, sőt az újabb időben úgy tudom, bármily hiteles okmányokkal igazolták is, hogy a fa értéke mennyi, a bizottsági elnökök nem vettek fel többet váltságra, mint a nekik utasításban adott összeg,holott a különbség sokhelyt lényeges. A közmunkák értékelésére szintén vannak súlyos panaszok. Tudok egy lelkészt, a kinek saját presbiterei saját tetszésük szerint felszámították, hogy mit ér közmunkája és az erélyes bizottsági elnök körülbelül ez összeg felét vélte megállapíthatónak, pedig köztudomású, hogy jó magyar népünk szivét se nagyon bántja a gondolat, hogy papja fizetését valamikép emelje. Végig mehetnénk így a díjlevelek értékelésén és végeredményben odajutnánk, hogy a belhivatalnok egyetlen tétel helyett sem kap többet, mint a mennyit az valójában jutányos árszámítás mellett megér, de a legtöbb tételt valóságos potom áron kénytelen megváltatni, ha békét akar és azt óhajtja, hogy gyülekezete az adósegély áldásaiban részesedjék. Hogy hol vannak azok a rekompenzácziók, a mikről Túri említést tesz, könnyű választ adni. Közel sem a 30 filléres bornál, mert előreláthatólag sok éven át ez lesz még Magyarországon a bor átlagára, hanem, a kik veszteségükön keseregnek, vigasztalódhatnak azzal, hogy nem látják többé, mily következetes rosszakarattal és rendetlenséggel végzik a közmunkát, mily szép egyformasággal szaporodik magtárukban az ocsús gabona, hordójukban a lehetetlen ízű. alig valamit érő lőre, szóval nem kell többé szenvedniük a termény- és szolgálmányíizetés kellemetlenségeit és kárait. Ez a rekompenzáczió igaz, hogy nem megvetendő, de nem szabad elfeledni, hogy számos ekklézsiában már a közös magtár adta ki a tiszta gabonát, bor helyett csaknem teljesen az utasítás szerint megállapított váltságot fizették, sőt még olyan egyház is volt és van, a hol a közmunka is tűrhető, de még több, a hol kevés a földjárandóság s jelentéktelenül kevés a közmunka is. Ilyen helyeken miből alakulna ki a rekompenzáczió az igazságtalanul fösvény rendszer váltságaiórt, bajos kimutatni legalább is az anyagiakban. De különben is erkölcsi testülethez illő, méltányos dolog-e igazságtalanságokat megszüntetni másnemű igazságtalanságokkal? Nemcsak nem illő ez, de veszedelmes is; veszedelmes a belhivatalnokoknak hozzájárulásukkal elősegíteni e rendszert, mert így, míg eddig csak tűrtek méltánytalanságokat, most egyenesen jogokról mondanak le, a mi az egyházi életben is nagyon könnyen megboszulja magát. Előttem tehát, a mint a fentebbiekből kitűnik, teljesen érthető, ha egyes lelkészek ós tanítók maguk és családjaik érdekében protestálnak, a mikor fizetésrendezés helyett újból csak anyagi veszteségek, sőt e veszteségek állandósítása néz feléjük. Nem tudom csodálni, ha védik érdekeiket és azokért esetleg harczba is szállnak. Még a martiromság dicsőségével se tudom biztatni őket, mert az anyagi nyomorúságnál bénítóbb csapás ma már alig várhat rájuk és ezt is föltétlenül meg lehet szűntetni bölcsen és kitartással. Szükségtelen azért sietve és felületesen konzerválni. — Hogy a tiltakozók tábora főkép a nem kongruás lelkészek seregéből áll, természetes. Amazoknál a kárpótlás némileg a kongruában meglehet. De azért még ezekre se tudnám kötelezővé tenni dijlevelíik mai értékelésének elfogadását, mivel ez sok esetben mégis több kárt okoz, mint a mit a kongrua pótol. És mégis csak mindenféle segéllyel és kongruával szemben az egyedüli szilárd bíVis a díjlevél.