Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-17 / 42. szám

irányzat ellen küzdött az evangélium kovászával, védvén a természetes életmódot, azután a szőrszálhasogatás ellen, az igazi, vallásos életmódot hangsúlyozván, mely a lelket egészen betölti. Egy szóval, Genéve prédikátora átalakította a testet, lelket, átalakította a szivet is. Jól tudom, hogy ebben a kérdésben még erősebb hangok emelkednek ellene: Volt-e még valaha olyan theologus, a ki nagyobb szőrszálhasogató lett volna Kálvinnál ? a ki annyi tant formulázott volna, mint ő ? a ki nemcsak hitvallási tanokat formulázott hanem legszigorúbban elnyomta az ellenmondást, kínozott mint a középkor, a ki még a máglya lángjaitól se rettent vissza ? Nem vitatkozom. Mindenki beláthatja azt, hogy Kálvin szemében a tan soha se volt elvont fogalom. Ő a tant mindig és mindenütt az életbe ültette át. Minden tannak életet adott. Összhangba hozta a kettőt, hogy egymással ne ellenkezzenek, hanem legyenek egymás biztosítékai! Hallgassuk meg még egyszer Kálvint és most már utoljára. Az igazi tan — szószékéről sokszor elmondotta — „az élet számára készül." A tan értékét az határozza meg, hogy mennyit képes építeni. A tan, legyen bár még oly szent és mélységes, ha nem épít mindeneket, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, csak „üres bölcselkedés", „hiábavaló lim-lom", „szalmacsépelés", „gólyakereplés", „ostobaság", „istentelenség". Az igazi tannak nem az okoskodás, nem a tanítómester adja meg biztosságát. Még a Szentírást is a Szent Lélek bizonysága erősíti meg. „A mi bölcseségiink és tudományunk tudatlanság és ostobaság". A mi üdvünk, a mi vallásunk bizonytalan, ha csak emberi ésszel, bölcselkedéssel, éles elmével, észokokkal, logikai vagy történelmi bizonyításokkal támogatjuk. A theologia egyediili tanítómestere a Szent Lélek. Es hol tanít? — A szívben. „A hit a szívből veszi táplálékát, nem annyira az észből; a szeretetből, nem annyira a megértésből". Az még nem elég, hogy az Isten igéje csak a fejben „röpködjön", hanem az szükséges, hogy „gyökeret verjen a szív mélyében". Nem elég, hogy csak nyelvünk hegyéről „fecsegjük le" a hitvallásokat az emberek előtt, hanem az kell, hogy „a szívben éljen". Krisztust nem „távolrólkell szemlélnünk", „magunkon kivül", hanem magunkban kell Ofc éreznünk, mint a ki bennünk „lakik", a kinek „törvényes székhelye a mi szivünkben van". Akkor a hit „a lélek lelke", nem egyszerű „nózetu

, nem „puszta és zavaros ismeret", nem „történelmi hit" már, hanem olyan tudás, mely minden megértést fölülmúl, mint Pascal mondja, a ki szerint a szívnek is vannak érvei, melyeket az ész nem ismer. Akkor „kivül kerülünk értelmünk szűk határain, kivül ragadtatunk". Lelkünk szeme „új világot szemlél." Az Úr foglalja el „szivünket", „egész bensőnket". Akkor Krisztussal „titokzatos módon egyesülünk", belé vagyunk „oltva", belé vagyunk „vésve". Ezen egyesülés folytán vele „élünk", vele „járunk-kelünk". Olyan ez mint valami „szent házasság, melynél fogva testünk az 0 teste, csontunk az 0 csontja". Az Ö „lényegében" részesedünk, „természetünk az Ö természete". Akkor „Krisztus a mi éltető erőnk, életünk veleje". Akkor megéljük magunkon a Krisztust: „Erezzük édességét, megtapasztaljuk Öt önmagunkon". Olyan „íz", olyan „érzés" ez, a mit szóval ki se fejezhetünk. Akkor a hit, a titokzatosságnak ez a nagy, hatalmas folyója, két part közt hömpölyög: az egyik oldalon van a tan (az igaz és biztos tan, azért is ez a folyó nem tűnhetik el a futóhomok rengetegében); — a másik oldalon van az erkölcsiség (az őszinte és megbízható erkölcsiség, azért is ez a folyó nem veszhet el az érzelgősség mocsaraiban); és ez a folyó hömpölyög ... De honnan veszi eredetét? — A „bűnbánatból" (minden hit a bűnbánattal kezdődik, mikor is a „szív megtörik" és „megszelídül".) És hova folyik? — A megszentelődés felé (minden hitnek a megszentelődés a végczélja): mikor a szív megtisztul, mert „Isten csak a tiszta szivet szereti". Tehát az emberfeletti mű befejeztetett. Soha még ember így nem alakította át az emberanyagot: a lisztet pompás tésztává gyúrta az élet leghathatósabb kovászával. Minden óvintézkedést megtett arra, hogy a megkelt tészta össze ne essék. Genéve prédikátora egyszer csak elhallgat. Genéve prédikátora meghal. És most még egyszer visszagondolok a nagy birodalomalapítókra. Milyen lesújtó az ő haláluk! Milyen gyászteli temetést rendeznek elhalálozásukkor utódaik és népeik! Majd meg a reformátorokra gondolok vissza. — Zwinglire, erre a kegyes, keresztyén hősre, a kinek olyan tiszta feje volt, akár egy görögnek; a ki nagy hazafi volt, hatalmas politikus, a mint az idők járása is bebizonyította; a kinek sorsa megragadja a képzeletünket, akárcsak egy antik tragédiának drámai kifejlése. Ott esik el a harcz mezején, gyászos vereség után : és az ég beborul sírja felett, hazájának és munkásságának égboltozatja. Majd meg Lutherre gondolok, a germán faj hősére, az ő hitére és elragadó hevére, a ki a protestáns nemzedéket kegyességgel, költészettel, lírai érzésekkel táplálta és táplálja még. mai napiglan is. Elhal, fáradtan, méltó utód nélkül, fájó előérzetektől gyötörtetve és az ég újra beborul az ő sírja felett is, hazájának és munkásságának égboltozatja. És itten meghal Geneve prédikátora. Alig vesszük észre elhunytát. Minden csendes. Békén, rendben vesz búcsút az államtól, az egyháztól. Úgy látszik, hogy utóda, ha mindjárt kisebb ember lett volna is, betölthette volna az ő helyét. Minden csendes és minden tovább folyik rendes medrében. Béza azt mondja: „A mai napon leáldozott a nap és vele együtt letűnt az égről Isten egyházának legna-