Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-03 / 40. szám

Míg az állammal való viszonylatban a klerikális reakczió felülkerekedett, irányzatából mathematikai pontossággal hozhatjuk le az állami köteles oltalom és jogszolgáltatás megtagadásának magyarázatát, ugyanakkor megdöbbent kérdőjelként kell megállanunk azon elbánás előtt, a mellyel egyházunk hivatalos vezetősége részéről találkozunk. Csak a kívülről jövő veszély mérvének figyelmen kivül hagyása, egyesületünk czéljának, törekvései rugójának félreismerése s a hatalmi féltékenység indokolatlan előtérbe állítása adhatják meg a kellő magyarázatot. Pedig ma, a mikor a vészes helyzet legjellemzőbb signaturájaképen a római kúria reánk reczipiálta az állami önállóságnak, lelkiismereti szabadságnak, minden felfelé törekvő jogosult irányzatnak, belső békének és haladásnak, — sőt bátran mondhatjuk— a r. katholikus egyház nagy érdekeinek, történelmi fenségének, hivatása tisztességének veszélyét, ellenségét: a jezsuita-rendet, ma már az egymás megértésének ideje nemcsak a református egyház kebelén belül, hanem országos kiterjedésben, felekezeti különbség nélkül, az összes liberális tényezők között nagyon is elérkezett. A konventnek alapszabályunkkal szemben tanúsított s a kultuszkormány tervszerű fogásának deferáló állásfoglalása immár megtermelte az általunk előre megjósolt s tavalyi feliratunkban erőteljesen hangsúlyozott következményt: a jezsuitarend belkörű, autononi, egyházi reczipiálását, minden állami beavatkozás és felügyelet nélkül. A konvent részéről a figyelmeztetés daczára elkövetett végzetes tévedés, részünkről a szerénytelenség nélkül hangoztatható s a beállott következmény keserű elégtételével igazolt providenczia egymással egybevetve, amott leszállíthatná a szenvelgett csalatkozhatatlanság magaslatát, minket pedig felemelhetne legalább a minden állampolgárt megillető jogi méltatás szerény színvonalára. Ideje volna már a negaczió merev álláspontjából kimozdulni és méltányolni, hasznosítani azt a nem csekély erőt, a mely egyesületünkben a tétlen pangás lethargiájából felébredve, az angyal csapdosását megérezte s tettvággyal, nemes buzgalommal igyekszik menteni, a mi menthető. (Vége köv.) TÁRCZA. Kálvin — Genéve prédikátora. Doumcrgue Emil tanárnak, a niontaubani református theologia dékánjának előadása. (Folytatás.) Kálvint tehát szerették hallgatni. Ez az első és legfontosabb kelléke minden szónoki sikernek. A második — és ez őbenne nem hiányzott — az egyszerűség és tekintély. Ritka tulajdonságok, némileg ellentétesek. Szinte azt kell kérdeznünk, miként találkozhatnak ezek egy személyben. Hallgassuk csak meg Kálvinunkat 1 Minden szolgálatnak elhívás a kezdete. Tisztségét prédikátorunk nem maga választotta magának, hanem úgy ruházták reá, — akár akarta, akár nem. Tudjuk mindnyájan, hogy kétszer hívták meg Genéve-be. Saját életének veszélyeztetésével mind a kétszer eljött. Első ízben Farel támadásai rémítgették ; másod ízben a földúlt közállapotok és a rémuralom izgalmai nem egyszer csaltak könnyeket szemébe. Ott áll tehát szószékén. Nem a maga, hanem Isten nevében, a kinek Ő alázatos szolgája: „Mikor e tisztséget átveszem, lelkem egész őszinteségével vallom, hogy magamat Istennek ajánlom föl áldozatul." Ez a tisztség azonban soha se költi fel benne a gőgöt. Törékeny hajónak, „repedt fazéknak" tartja magát, melynek nincs értéke, sem fontosabb szerepe. Inkább „a földön csúszik a porban, de magas tisztségre nem áhítozik." Következésképen nem is akar „a maga esze után igazodni." Főtörekvése az, hogy jó példával járjon elő s az igaz utat mutassa. Isten szolgája legyen az iskola első növendéke. Ha javítani akar, előbb magát javítsa meg. „Tanítását saját életével bizonyítsa és pecsételje meg". Lássék meg rajta, hogy a mit mond, azt „szivébe zárta, lelkébe véste, azért is úgy beszél, mintha Isten színe előtt állana." Ezek a föltételek őbenne mind megtalálhatók. Tekintélye egyre nagyobbodik. Prédikátorunk csakhamar kinő az emberi nagy7

ság kereteiből. Valósággal „Isten angyala" ; több az angyalnál, „Isten szája," mely által Isten, mint egykoron a próféták Mózes és az apostolok szája által, „szent akaratját kinyilvánítja." „De azért — erre int Kálvin —- senki se vádoljon engem elbizakodottsággal. Én nem akarok bölcsebb lenni másoknál. Az Isten kegyelme műveli bennem azt, hogy megmondjam, mi jó, mi rossz. Nekem ez után kell igazodnom". A királyok követei urok nevében szólnak. Prédikátorunk is úgy van : ő Isten nevében beszél. Azt mondja: Mi úgy akarjuk, mi úgy rendeljük .... Egyetlen szava elégséges arra, hogy „a pokol fenekére vesse az Isten ellen lázadókat." Míg a libertinusok haboznak másnap szembeszállni Kálvinnal az úrvacsora-osztásnál, mert az urak őket megelőző nap megintették, addig Kálvin a legnagyobb nyugodtsággal „indul útjára." „A prédikátorok soha se igazodjanak maguk esze után — figyelmeztet Kálvin — hanem hirdessenek mindent Isten akaratja szerint. Vigyázzanak, ne vétsenek Isten méltósága ellen. Úgy hirdessék szentséges tanát, hogy az emberek félve hallgassák s ne merjenek ellenszegülni." Továbbá „szálljanak síkra a dombokkal és hegyekkel, vagyis: ne hunyászkodjanak meg gyarló emberek előtt. Mutassák meg, hogy a reájuk bízott Ige Isten királyi jogara, mely előtt minden teremtmény térdet, fejet hajtson." Végre „ne féljenek semmitől se; szorítsák rá a nagyokat, méltóságokat és hatalmasakat arra, hogy az Isten méltóságának engedjenek és előtte meghajoljanak. Adják tudtára mindeneknek, hogy az ige parancsszó. Építsék Krisztus templomát. Forgassák föl a sátán birodal-