Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-05 / 36. szám

fészke, nyújt régóta gyülekezetünknek. De tesszük azért is, mert eme napok emlékünnepét sajátunk gyanánt kell tekintenünk. Történelmileg alig férhet hozzá kétség, hogy miként mi?iden más reformátor, úgy Kálvin mögül is — mint egy tekintélyes történész mondotta legutóbb — Luther nagy szeme tekint reánk. Kálvin készséggel elismerte többször, hogy a wittenbergi reformátornak köszönhet legtöbbet' és újra meg újra kereste a véle való összeköttetést. De ép oly bizonyos az is, hogy Kálvin a lutheri reformáczióhoz valami újat, valami sajátosat adott: kiegészítette, tökélesítette, előbbre vitte azt. Mint Luther tanítványai is, teljes örömmel osztozunk Kálvin ünneplésében. De nem valami szentet ünnepelünk benne. Reformátoraink mindegyikének megvannak a maga nagyon is meghatározott korlátai. Képeiken a világos fénysugarak mellett sötét árnyékokat is látunk. Elfogultság lenne ezt tagadnunk. „Adja Isten, hogy derék bűnösök maradhassunk", mondotta Luther. Ezeket a szavakat most is idézhetjük. Az Isten országa eme nagyjainál tapasztalható időbeli és emberi tulajdonságoknak teljes tudatában, oly férfiakat ünneplünk bennük, kik megmutatták nekünk az üdv útját, magyarázták az írást, megépítették az egyházat, hirdették Isten igéjét. Sőt még többet: ha a szó szoros értelmében vett „nagy ember" fogalmához az szükséges, hogy közvéleményt átalakítólag működjék, hogy egyéniségének ősereje szélesebb körökre rányomja a maga bélyegét, úgy Kálvinban, mint Lutherben, amaz igazán nagyok egyikét tisztelhetjük, kik vallásosságuk és lényük sajátszerűségével a keresztyénség nagy tömegének fejlődését évszázadokra megszabták, protestáns világnézetet teremtettek, melyben még ma is élünk, protestáns népeket alkottak, kiknek ereje épen protestáns voltukban rejlik. Vajba ezekben a napokban Kálvin neve különös fénnyel ragyogna 1 Ragyogjon azon az emlékművön is, melynek alapkövét holnapután tesszük le s a melyen a hatalmas szellemű vezető mellett egyrészt a munkatársak, másrészt a hadvezérek és fejedelmek állanak, kik művét magukévá tették és továbbépítették. Örvendünk, hogy egy német fejedelem is van ezek sorában : a Brandenburgi nagy Hohenzollern, kinek neve a franczia nemes vértanú egyház történetével fölbonthatatlanul egybeforrt. De mégis, a mikor a reformáczió boldog atyáiról megemlékezünk, ne feledjük el, hogy ők mindannyian arra a még nagyobbra mutatnak, ki őket küldte s ki testet öltött bennük. Berlini dómomban a kupolát tartó hatalmas oszlopokról a reformáczióban szereplő német fejedelmekkel együtt a négy reformátor: Luther és Kálvin, Zwingli és Melanchthon is alánéz vasárnaponként a gyülekezetre. De a gyülekezet nem hozzájuk tekint föl, hanem messze fölöttük a magasba néz Ahhoz, kiről ők bizonyságot tettek. A mikor ma is lélekben egyesülve, Genf nagy reformátorára gondolunk, abban a tudatban tesszük ezt, hogy ő önmaga helyett arra a Nagyobbra mutat, kinek dicsőítésén fáradozott: Jézus Krisztusra, ki tegnap, ma és örökké ugyanaz marad. Azzal a figyelmeztetéssel, hogy emlékezzünk meg tanítóinkról és elöljáróinkról, kik az Isten beszédét szólották nékünk, egybekapcsolódik ebben az órában az a másik is, hogy Azt dicsőítsük ünnepünkkel, kinek szolgálatában állottak. * A keresztyénség merőben személyes természetű. Nem tanaiban, nem elénk tárt gondolatvilágában merül ki czélja, hanem egyes személyiségekben ölt testet, kiket az evangélium ereje megszentelt. Ha azokra gondolunk, kik Isten igéjét kitartó erővel hirdették nekünk, úgy nem egyedül egyes szavak és mondatok elevenednek föl bennünk, hanem személyiségek, kikről azt a benyomást szerezzük: íme, ezek hittek, ezek hitében volt valami, ezek engem bizonyos irányba megindítottak, melyért örökre hálával tartozom nékik. Boldog az, a ki ilyen atyákra tekinthet föl; ezek szólnak hozzá, még ha rég meghaltak is. Ez áll reformátorainkról is. Vájjon mit szól hozzánk Kálvin ? 1536-ban történt, hogy a fiatal Kálvin Genfet útba ejtette azzal a szándékkal, hogy ott ismeretlenül egy éjszakára pihenőt tart. Farel mégis értesült odaérkeztéről. Hozzá siet, hogy megnyerje munkatársul. Ö félónkségére és irodalmi munkásságára való hivatkozással vonakodik. Erre Farel „szörnyű esküvel" kényszeríti őt, mintha „Isten karja ragadott volna meg erősen az égből". Eme hívás iránt való engedelmességből Kálvin ott marad, a Szt. Péter kathedrálisban magyarázza az írást, fáradhatatlan erővel prédikál, megalkotja az egyházszervezetet, megírja a kátét s a genfi egyház lelke lesz. „A fölött a nagy mű fölött — mondja a nagy skót próféta: Carlyle Tamás, ez a szó áll: „lehetetlen!" De ha a lelket megragadja, csak azt mondhatja: vagy befejezem, vagy belehalok" így tesz Kálvin. Úgy áll munkájában, mint a megtestesült engedelmesség; mint Luther, telve aggodalommal, hogy valamint a lelkiismerete ellen talál tenni; mint egy Illés, kinek beszéde — Jézus Sirák kifejezése szerint — úgy égett, mint egy fáklya. „Százszor szívesebben fogadnám a másféle halált", írja később, midőn az elűzöttet másodszor hívják vissza Geníbe, „mint a keresztet, melyen nékem ott naponta ezerszer meg kell halnom". Ámde egy pillanatig se tanakodik. „Meggondolva azt, hogy nem a magam ura vagyok — írja később Farelnek — oda viszem szivem az Úrnak, mintegy áldozat gyanánt." Ez a törhetetlen engedelmesség jellemzi egész életét úgy a nagy, mint a legkisebb dolgokban egyaránt. Keresztyének! Kálvin alakja előtt azt kell kérdeznünk: hol van a mi elpuhult korunkban, a mi gyönge keresztyénségünkben ez a hősies engedelmesség a maga föltétlen határozottságával, áldozatkészségével, komolyságával ?! Ez az engedelmesség Kálvinnál teljesen a hiten alapul. Hitbeli engedelmesség ez. De itt is a gyermek táplálja az atyát. Az Isten megismert akaratával szemben tanúsított engedelmességünk — még a legcsekélyebb is — erősíti hitünket. Megfordítva: minden, még a legkisebb engedetlenség is, a belső hajlandóság mindennemű elhanyagolása, gyöngíti a hitet. Hit — ez az a csodálatos szó, melytől üdvösségünk függ. Mi is a hit? „A hívés — mondja valaki — egyfelől a legalázatosabb állapot, a minőben csak lehet az ember, mélyebb értelemben azonban a legbüszkébb. Valaminő erő tudata az, mely egynek érzi magát a legmagasabbal, a leghatalmasabbal. Mindig van a hitben valami parancs, sőt daczszerű, valami megmásíthatatlan elhatározás, mely többé nem vonható vissza, valami feltétlen odaadás, melynek semmi megerősítésre sincs szüksége." Ezek a szavak olyanok, mintha Kálvin hitét jellemeznék. Ebben a hitben állhatatosan megmarad. Páratlan bizakodással írja Ferencz franczia királyhoz: „Legyőzhetetlennek fogsz találni, mert el vagyok szánva úgy küzdeni ellened, hogy az igazság győzedelmeskedjék." Elválasztatásának megrendíthetetlen hitétől annyira át van hatva, hogy sohasem támadt benne kétség az iránt, annyiszor megtámadott eleveelrendelési tanában nem a félelem, hanem a legmélyebb megnyugvás forrását találja. Annyira azonosítja a saját ügyét Isten ügyével, hogy többször összezavarja a kettőt. De ő valóban elmondhatta halálos ágyán: „Sohse írtam valamit gyűlöletből vagy azzal a szán-