Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-05 / 36. szám
ISKOLAÜGY. A középiskolai vallástanárképesítés. (Folytatás és vége.) Ha nézzük a középiskolai rendes vallástanár helyzetét a többi középiskolai tanár között, s azt a képesítést, mellyel eddig a középiskolai vallástanár a többi tanárral szemben bírt: megállapíthatjuk, hogy a középiskolai vallástanár csak oly vizsgák letevéséről szóló bizonyítvánnyal rendelkezik, melyek a többi középiskolai tanárok választott szakcsoportjából megkívántató alap- és szakvizsgálatnak felelnek meg. Nem vizsgáz tehát a középiskolai tanárok mindegyik szakcsoportjánál megkívánt magyar nyelv s irodalomból, s nem tesz az úgynevezett pedagógiai vizsgálatnak megfelelő vizsgálatot. A középiskolai oktatásban pedig tagadhatatlan fontossága van úgy a magyar nyelv s irodalomból, mint a filozófiából s pedagógiából szerzett ismereteknek. Igaz ugyan, hogy a filozófia s pedagógia hallgatására theologusaink is kötelezvék; de míg régebben több egyházkerületünkben a lelkészjelölteknek tanítói oklevelet is kellett szerezniök, újabban a filozófiát és pedagógiát csak mint kötelezett rendes tantárgyat hallgatják ugyan s belőle kollokválnak is, a nélkül azonban, hogy e tárgyakból vizsgát tennének, mert sem a filozófia, sem a pedagógia nem képezi tárgyát az alapvizsgálatnak sem. Helyesnek s minden tekintetben megokoltnak mondhatjuk tehát azt az álláspontot, mely a középiskolai vallástanároktól egy külön, főleg bölcsészeti és pedagógiai tárgyakra irányzott vizsga letevését kívánja. Kérdés csak az, hogy nem helyettesíthető-e ez a vizsgálat akár theologiai magántanári vizsgával, akár bölcsészet-tudori oklevéllel? Nézetünk szerint nem helyettesíthető sem az egyikkel, sem a másikkal. Mind a két vizsgálat az egyes tudományszakok valódi tudományos műveléséről tesz tanúbizonyságot, de nem arról, hogy az illető theol. magántanár vagy bölcsészet-tudor a középiskolai oktatáshoz szükséges pedagógiai, didaktikai s methodikai ismeretekkel rendelkezik. Teljesen igaza van a debreczeni theol. akadémia tanárkarának, mely a theologiai magántanárságról s ennek a vallástanári állással fölállított kapcsolatáról így ír: „A theologiai magántanári intézmény felállításával az egyes theologiai tudomány-csoportok művelésére magukban belső hivatottságot, külön azok valamelyikéhez hajlandóságot érező szaktudósokat akart egyházunk nevelni magának; olyan tudós theologusokat, kiket az időnként üresedésbe jövő theologiai akadémiai tanári székekbe már mint kész embereket állíthasson be. Az ilyen szaktudós, szelleme irányát követve, a theologiai akadémián kiváló előadó tanárrá fejlődhetik ; ám mi a vallástatiárban nem az esetleg egyoldalú szaktudóst, egyáltalán nem is tudós theologust, hanem olyan vallásos kedélyű, a szeretet lelkétől áthatott, a vallási ismereteket gyermek-ifjak fejébe, lelkébe, szivébe maradandólag beplántálni képes lelkésztanárt keresünk, ki nevelő hatásával tegye fel a koronát tanítói képességére". Ha pedig sem a bölcsészet tudori, sem a theologiai magántanári képesítés, melyek közül az utóbbi az egyházi törvényben ideiglenesen jogczímet ad a vallástanári állás elnyerésére, nem pótolja a jelzett szakvizsga hiányát, nyilvánvalóan még kevésbbé pótolhatja az irodalmi munkásság, mely még, ha nem efemer-értékű dolgokat produkál is, legjobb esetben a szerző szakirodalmi ismeretéről s az írásbeli feldolgozásban tanúsított jártasságáról, de nem a tanítási elvek és módszerek ismeretéről tanúskodik, s így egy külön vallástanári vizsga s erről szerzett oklevél mutatkozik kívánatosnak. Ekként tehát a törvényben megállapított hármas jogczímből kettő elesvén, kérdés, hogy a külön középiskolai tanári oklevél mellett szükség van-e a vallástanári vizsgára, vagy pedig a lelkészi oklevelük mellett külön tanári oklevéllel bírók, minden további megszorítás nélkül, pályázatra bocsáthatók-e ? Mivel a puszta lelkészi oklevél elégtelenségét egyéb középiskolai oklevéllel szemben abban állapítottuk meg, hogy a lelkész csak szaktárgyaiból tesz vizsgálatot, de nem tesz vizsgálatot a filozófiai s pedagógiai tárgyakból, nyilvánvaló, hogy a ki ezeket a vizsgákat, bár más szakcsoporttal kapcsolatban letette, eleget tett a hozzá, mint középiskolai szaktanárhoz fűződhető követelményeknek, mert a pedagógiai elveknek a vallástanítás anyagára alkalmazása már csak alkalmazás, mely, ha az illető a tanítás módszereinek ismeretében járatos, minden nehézség nélkül magától megjő. Nem oszthatjuk a debreczeni theol. akadémiának a tanári oklevéllel is bíró lelkészekkel szemben kifejezésre jutott aggodalmait, hogy akárhány olyan eset fordulhat elő, hogy „valaki azért teszi félre már megszerzett lelkészi oklevelét, mert lelke bensejében elégedetlen azzal a munkával, a melyet neki, mint lelkésznek kellene végeznie; mert nem érez magában hajlamot hirdetni például ama hitigazságokat, a melyekkel áll vagy esik egyházunk, s lelke e küzdelmében a rokon tanári pálya felé fordul, ott szerez diplomát, majd szakjának tanárává lesz és mert lelkészi diplomája is van, tanítania kell esetleg a vallást is. Vájjon ki várhatja már tőle, hogy beleöntse szíve melegét, lelke legjobb gondolatait egy olyan munkába, a melytől már régebben elfordult, a melyhez nem érez magában semminemű benső hajlandóságot ? Őt azonban semmi esetre sem lehet felelőssé tenni azokért az ifjú lelkekért, a melyekből a jó plántáló hiánya miatt kivesznek az élő vallásosság magvai. Más oldalról azonban bizonyos, hogy behatóbb pedagógiai ismereteket is kell keresnünk egy középiskolai vallástanárnál, mert az ő képesítésénél arról van szó, hogy egy lelkészi egyént tanári jellegű egyénné is habilitáljunk " Mert a míg túlzás volna a vallástanárságot a lelkészi oklevélen kívül még egy más középiskolai szakcsoportból szerzett oklevélhez kötni, ép oly túlzás szerintünk az, ha a jelöltnek nemcsak előnyére nem számíttatik be, hogy egy külön szakcsoportból oklevele van, de sőt bizonyos tekintetben