Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-08-01 / 31. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Franczia könyv egyházunkról. Alex. Claparede: L'Eglise Re­formée Hongroise. Coup d'oeil sur son passé et son état actuel. Genéve, Libraire A. Juliién 1909. 72. lap. Ára 1 franc. (Folytatás és vége.) Az 1867 óta alkotott fontosabb törvények közt föl­említi szerzőnk azokat is, melyek a különböző czímeken nyújtott államsegélyekre vonatkoznak. De egyúttal rá is mutat az államsegélyekben rejlő nagy veszedelemre: „Teljesen méltányolva azoknak a közvetlen szolgálatok­nak az értékét, melyeket az államsegélyek teljesítettek a protestáns egyházak körében, mégis kérdhetjük és pedig nem aggodalom nélkül, vájjon ez a „hivatalos manna" nem lesz-e előbb-utóbb — ha ugyan már most is nem az — függetlenségükre 'nézve komoly veszedelem." Egyházunk igaz barátjának eme aggodalmát egy­házunk számottevő tagjai közül is sokan vallják. Teljes függetlenségünk megóvása érdekében mi sem haboznánk minden államsegélyről lemondani. De csak egy feltétel alatt! Vegye vissza az állam közös ellenfelünktől, a ró­mai egyháztól is azokat az évente milliókat és milliókat jövedelmező javakat és alapokat, melyeket különböző hadügyi és kulturális kötelességek teljesítésének kötele­zettsége mellett adott néki. így egyenlő fegyverekkel vívhatjuk meg a nemes harczot." De a mikor a dús­gazdag római egyház tanítóinak, papjainak, sőt szerze­teseinek is ad; az állani még ezenfelül is segélyt — a mely utóbbi igazán példátlanul áll a nyugati nemzetek történetében is — igazán könnyelmű nagylelkűség volna a részünkről az államsegélyről lemondani. Hisz az adózó állampolgároknak a pénze az — közte az aránylag több adót fizető protestánsoké is — a melyből az egyházak segélyt kapnak. Már most igazán képtelenség lenne, hogy a mi pénzünkből is csak a gazdag római kath. egyház kapna, mi magunk pedig semmit se! A történelmi áttekintés végén megemlíti szerzőnk egyházkerületeink kialakulásának történetét, egyetemes egyházzá tömörülését, a püspöki és presbyteri egyház­szervezet küzdelmét s a világi elem bevonulását egyház­kormányzatunkba. A következő fejezet egyházunk mai helyzetét és szervezetét ismerteti. A különböző felekezetek számará­nyainak vázolása után kiemeli szerzőnk, hogy a kálvi­nizmus a magyar faj nagy tömegéből nyerte híveit, így méltán megilleti a „magyar vallás" elnevezés. Kiemeli azt is, hogy a kálvinisták mindig összeforrtak a nem­zettel a külellenségekkel való küzdelmekben. A többi protestánsokkal együtt, a nemzet legtanultabb elemét képezték. Kisebbségük ellenére, számottevő részük jutott a nemzeti élet vezetéséből. Egyházszervezetünket erősnek ítéli és érdemesnek találja arra, hogy a franczia nyelvű protestánsok is meg­ismerjék. De úgy véli, néhány sorban szinte lehetetlen annak hű képét adni. Ennek két oka van. Egyfelől nagyban eltér az ő egyházszervezetüktől, másfelől rop­pant terjedelmes. Tudjuk, hogy az új genfi egyházalkot­mány — melyet e sorok írója fordított magyarra — mindössze 59 §-ból áll s alig néhány lapnyi terjedelmű. Szerzőnk némi csodálkozással említi meg, hogy a mi legutóbbi egyházi törvényünk nem kevesebb, mint 270 lapra terjed. Szerette volna, ha egyházunk alapvető té­teleit külön részbe foglaltuk volna. Azt is szerette volna, ha a §-ok nagy halmazából necsak az egyház külső életét, hanem a belsőt is lehetne szemlélni. Mielőtt e törvényeket kivonatosan ismertetné, rövi­den jellemzi egyházszervezetünket. „Ez a szervezet — úgymond — a franczia olvasóra nézve nagyon kompli­káltnak és bürokratikusnak látszik majd, a törvény, úgy látszik, nem fél, hogy a legaprólékosabb részletekben elvész." Mindamellett „az egyházalkotmány valóban demo­kratikus és a deczentralizáczióra irányuló törekvéseknek is nagy engedményeket nyújt." A különböző szervezete­ken következetesen végigvonuló és egyházalkotmányun­kat annyira jellemző paritás elvének: a lelkész és világi elem egyenlő képviseletének ismertetése után, az egyes szervezetek megalakítását vázolja. Föltűnik néki, hogy a többi hatóságoktól eltérőleg, a konvent tagjait nem az egyháztanácsok, hanem az egyházkerületi közgyűlések választják. Míg egyházalkotmányunkat kissé czentralisztikusnak találja, addig a pénzügyek terén — a hol pedig csakugyan szükséges volna — épen az ellenkezőjét látja. Ezek a szavai érdemlik meg talán leginkább figyelmünket. „A pénzügyek kezelése legkevésbbé sincs czentralizálva; a gyülekezeteknek önmaguknak kell fedezniök a lelkészi állások és iskolák fentartási költségeit, a mi igen nagy egyenlőtlenséget teremt közöttük. Van ugyan egyházi köz­alap, de ez csak segély-alap, mely a szegény egyházak segélyezésére szolgál." Valóban az apostol intelme : „Egymás terhét hor­dozzátok", mintha csak a mi egyházunk világában nem keltett volna visszhangot. Még a külföldi egyházak gyüle­kezetei testvérileg összerakják pénzüket és közös „föntar­tási alapból" födözik úgy a szegényebb, mint a gazda­gabb gyülekezetek közös szükségleteit, addig minálunk egyes gyülekezetek alig érezték meg az egy-két %~os egyházi adót, viszont sok szegény gyülekezet csak úgy roskadozott a terhek alatt! A legújabban folyósított államsegélyek megszüntették ugyan a kiáltó ellentéteket, de vájjon nem kellene-e készen lennünk arra az eshető­ségre, hogy hátha egyszer mi is arra ébredünk, amire 1907-ben a genfiek: a parlament eltörli a kultuszbud­get-t s megszünteti az államsegélyeket ?! Ez az államsegély második s az elsőnél: egyházunk függetlenségének veszélyeztetésénél is nagyobb vesze­delme ! S az elsőtől nem lehet olyan úton megszabadul­nunk, a milyet a „Debr. Prot. Lap" is ajánlott, hogy a gazdagabb gyülekezetek függetlenítsék magukat az állam­tól s váljanak el a segélyre szorulóktól. Nem, így aligha lennénk érdemesebbek a krisztusi példázat zsidó pap­jánál és levitájánál. Külföldi testvéreink megmutatták,

Next

/
Thumbnails
Contents