Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-27 / 26. szám

kell vallania, hogy az nagyon jelentéktelen és érdektelen. Mily czéltalannak, hasznavehetetlennek és értéktelennek látszik saját tapasztalatunk! Némely ember azt mondja: Az én életein egyáltalában nem fontos. Nem gyakorol befolyást senkire és senki sem törődik vele. Micsoda jelentősége van a világra nézve annak, lia hajlamaim és tetszésem ellen küzdök ? Miért nem engedem át magamat egyszerűen az örvénynek és miért nem vetem magamat heves szenvedélyeim sodró árjába? Ez némelyik elpusztult élet öntudatlan védekezése. Minden olyan emberre, a ki azért vétkezik, inert nagyon sokat gondol magára, tíz olyan esik, á kik azért vétkeznek, mert a szó igaz értelmében nagyon keveset gondolnak magukra. Az ilyen emberek annak az önbecsülésnek a hiánya miatt vétkeznek, a mely az isteni világrendben való helyünk tudatából támad. Ez ellen a restség, gyengeszívüség és álszemérem ellen fordul az apostol s azt mondja a ti lelketeknek: Ha életedet magában véve nézed, elég jelentéktelen. De az a tény, hogy ebbe az Isten által teremtett világegyetembe vagy állítva, jelentéktelen életednek végtelen fontosságot ad, mert Isten iiem ellened, hanem általad akarja megvalósítani tervét és mikor vétkezel, akkor megszakad a mü. A mindenható Istennek szüksége van rátok. Minő átalakulást idéz elő ez a parancs a ti értékelésetekben és kötelességetekben! Nektek ugyan lényegtelennek tetszik, hogy vájjon a ti tétlen éltetek magában véve kárt vagy szégyent hoz-e? De veszélyben forogni, a mindenható Isten terveinek útjába állani, a teremtettség nagy gépezetébe gátolólag belenyúlni: leírhatatlanul komoly gondolat. Olyan, mintha egy nagy műhelyben, a hol a szövőszékek futó hajócskáikkal millió meg millió méter vásznat szőnek, — egy kis fonál elszakadna és az egész nagy gépezet rögtön megállana, nehogy az az egy szakadás az egész munkát tönkre tegye. Az a nemes életfelfogás hassa át a legjelentéktelenebb ember lelkét is, hogy kimegy a rá várakozó világba. S ezért nem arról van szó, hogy ti magatok vagy magatokra nézve nagyok és jelentősek lesztek, hanem arról, hogy önmagában ugyan végtelen kicsiny, de általában véve lényeges feladatot végeztek a világrendben. Isten tervei olyan szolgálatra várakoznak, a melyet Isten minden gyermeke elvégezhet. Talán egyszer vidám társaságban a tengerparton mentetek, hogy megnézzétek a világítótornyot az öbölben. Es a vén toronyőr kopasz, terméketlen szikláról köszöntött titeket. Miért ül itt ő a hosszú, fárasztó éjszakákon, hogy kicsiny mécsét élesztgesse? Miért nem alszik el észrevétlenül és miért nem hagyja kialudni a kicsiny mécset? Mert az nem az ő világossága. Ez ad neki jelentőséget. Ő annak nem tulajdonosa, hanem őrizője. Ez a neve: világítótorony-őr. Igazgatósága, a melynek szolgálatában áll, kezére bízta a világosságot s ha a maguktól való világosságok kialusznak is, a hajókat biztosan vezérli útjokon ez az ismeretlen toronyőr, a kire minden tengerész feltétlenül rábízhatja magát. Ez a története némely magános, figyelemre sem méltatott, névtelen életnek. Miért nem hagyjátok világosságtokaü kialudni s miért nem maradtok sötétben ? Mert a világosság nem a tietek. Ti csak őrei vagytok. Megvan a helyetek abban a nagy világrendben, a mely a világ életét biztosítja. Minden éjszaka, míg ti nyugosztok, sok háborgó élet aggodalmasan várja a ti világosságtokból való barátságos sugár megjelenését. Sok élet, a mely mellettetek sötétben látatlanul elhalad, talán éjről éjre utánatok tekint. Isten gyermekei, Lelke fényének őrizői! Nyújtsatok világosságot az Isten gyermekeinek megjelenésére váró világnak! Peabody után V. J. A genfi út. A július 2—10-ig tartandó genfi ünnepségekre a Kálvin-Szövetség társas utazást szervezett. Mondanom sem kell, hogy ezen társas utazás előkészítése a rendezőbizottságnak sok munkájába, utánjárásába került. De örömmel tette ezt s még nagyobb lőn öröme, a midőn napról-napra látta, hogy a genfi zarándoklásra való felhívás mennyi áldozatra és fáradságra kész testvérünknél talált visszhangra. Mintegy százan veszünk részt ezen utazásban: lelkészek, tanárok, tanítók, világiak, férfiak és nők. Jönnek az ország minden részéből. Idézhetnék igazán megható leveleket, sorolhatnók fel szinte mélyen megindító eseteket. Hány tisztes családfő, lelkésztársunk egész öttagú családjával, jönnek távol vidékekről szerény fizetésű lelkészek, tanítók, tanítónők. Jönnek ifjak: a budapesti theologiának öt növendéke, jog- és orvostanhallgatók stb. A nagy reformátor emlékezete, a vágy : színről-színre látni a várost, a templomot, a vidéket s mindent, a mi reá emlékeztet, sokaknak lelkében legyőzte hát a hosszú út fáradalmaitól való természetes idegenkedést. Megyünk hát! Sokan megyünk. Tudtommal soha még ennyi kálvinista lelkész egy csoportban, egy czél felé törekedve, együttesen külföldre nem utazott. Oh volt idő: egyszer nagyon régen, sötét időkben, siralmas körülmények között, súlyos bilincseket hordva, sokan mentek nagyon szomorú menetben arra dél felé. Mentek, mint a mi nagy hitvalló hőseink, erős hitnek vérző martirjai. „Kőrútjuk" hosszantartó s nehéz volt: súlyos szenvedéseken, gályákon át vezérelte őket oda is, a liova most mi megyünk, a nagy emlékek által megszentelt helyre, a mely nékik oltalmat, menedéket nyújtott. A magyar református egyház, a kontinens e legnagyobb kálvinista egyháza úgy hivatalos kiküldöttei által, mint az