Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-23 / 21. szám

házpolitikai életünk egyes mozzanatai, vagy egész folyása által támasztott gondolataikat közlik velünk. A széljegyzetekben az író teljesen a maga egyéni véleményét és ítéleteit közölvén, azok a szerkesztőség álláspontjától és ítéletétől el is térhetnek. Azért kérjük is olvasóinkat, hogy a széljegyzetek véleményét és ítéleteit csak az író egyéni véleményei és Ítéletei gyanánt tekintsék. Mi helyet adunk nekik, hogy a szabad véleménynek útat nyissunk ; de velők magunkat nem azonosítjuk feltétlenül s épen azért, a hol szükségesnek Ítéljük, megtesszük reájuk szerkesztőségi megjegyzéseinket. * * * A Zoványi-ügy. Talán kelleténél nagyobb port is vert föl. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy ugyan rosszkor került a közvélemény asztalára, a Kálvin-jubileum évében. Nem azért, mert Zoványi úgy irt Kálvinról, a mint írt. Történetírótól elvitatni azt a jogot, hogy történeti tényekről s személyekről úgy írjon, a hogy azt tudása ós meggyőződése sugallja, annyi lenne, mint békót vetnij a gondolat, a véleménynyilvánítás szabadságára, s társul szegődni az inkvizitorokhoz s autodafékban gyönyörködni. Azt hiszem, hogy nem is vert volna fel ilyen nagy port, ha Z. a maga véleményét önálló műben adja ki. Hiszen, ha Jézusról lehet olyanokat írni, a milyeneket a hypermodernek írnak, ha kétségbe lehet vonni azt is, hogy valaha élt volna: Z. sem vitték volna máglyára, ha Kálvinnak mint embernek, emberi gyengeségeket tulajdonít. Mi itt a bökkenő ? Az, hogy ő Warga egyháztörténetének kiadásával bízatván meg, a maga különleges véleményét itt adta elő. Ez kétségtelenül hiba. De talán van itt más hiba is !? Hát nem volt-e a tiszáninneni kerület részéről kiküldve egy bizottság ? Nem lett volna-e annak kötelessége a kéziratot átnézni ? Hogy teljesítette ez a bizottság a feladatát, ha az inkriminált közlemény nyomda alá mehetett? Hát egyedül csak Zoványit üssük '? Miért ne azokat is, a kikre a felelőség teljes mértékben hárul — a tisztelt bizottságot is? A megbízatás nemcsak megtiszteltetés, hanem egyszersmind : kötelesség is. Legalább így kellene lenni.1

Én ugyan, részemről, az egészből nem is csináltam volna olyan nagy dolgot. Nem tépettem volna szét a kész kötetet. Nem hagytam volna a parokhiális könyvtárt egy évre illetmény nélkül. Egyszerűen reá nyomattam volna, hogy Z. függeléke önkényes toldalék s olyan véleménye a szerzőnek, melyet tudományosan igazolni nem tudott, sőt amelynek a történelmi források ellentmondanak. Ha elolvasta volna is valaki, lelkészekről lévén szó, nem tételezhető fel, hogy vakon hitt volna neki, mint a hogy nem lesz mindenki radikális, a ki a modernek közhittel ellenkező műveit olvassa, így elértünk annyit, hogy a nagy zajjal a külföld figyelmét — aligha előnyünkre — magunkra fordítottuk. Ennél okosabbat is tehettünk volna a Kálvin-jubileum évében. 1 A kézirat átnézésére vonatkozólag azt jegyezzük meg, hogy azt teljesíteni is akarta a bizottság, azonban Z. tiltakozott ellene. Szerk. Kálvin-emlék. Például melegebben karolhattuk volna fel a Kálvinemlék ügyét. Én sem vagyok barátja a személyi kultusznak. Az ellenségeim sem vádolhatnak ezzel. De, ha már egyszer a világ kálvinistasága jubileumi emlék felállítását határozta el, ismerjük meg, hogy ez messze túllép a személy- kultusz határán s lényegében a református — vagy mondjuk — kálvini hit lételét, életét s evangéliumi erejét nyilvánító svmbolum akar lenni. Mintegy élő tiltakozás ama mind sűrűbb állítás ellen, hogy a protestantizmus lejárta magát s csak idő kérdése a régi akolba való visszatérés. Az ilyen gyanúsítást a keletkezés pillanatában és erőteljesen kell visszaverni s erre nem utolsó eszköz a kálvinista öntudatot személyesítő az az emlékmű, melynek létesítésénél a világ összes kálvinistái találkoznak s hitük erejének, öntudatos létezésüknek megfelelő impozáns kifejezést adnak. S miután a világon élő, kifejezetten kálvinisták egyik legnagyobb részét képezi a magyar kálvinista egyház: nem csoda, ha a gyűjtés eredményét nagyra számítottuk. De szégyen, hogy a várakozáson annyira alól maradtunk. Mi, dunamellékiek, ugyan nem érezhetünk önvádat, sőt ha minden kerület hasonló eredményt mutatott volna fel, talán önérzet is dagaszthatná kebleinket. De hát más kerületekből inkább panaszt, mint dicsekedést hallunk. Mi lehet az oka'? Vájjon mi lehet ? Akármi legyen azonban, úgy tetszik, mintha egy folt volna arczunkon ... pirulás. Állami felügyelet. Hírlik is, czáfolják is, hogy a sárospataki iskola vagyoni ügyeinek megvizsgálására a kormány, főfelügyeleti jogánál fogva, vizsgálatot szándékozik indítani. Megteszi-e vagy nem, az rám nézve közönyös, bár az autonómiára nem! Más nézőpontból vizsgálom a dolgot. Abból a beismert szempontból, hogy kegyes alapítványok, a nemes hagyományozok akarata ellenére kezeltettek s ez által szép intencziójukat meghiúsították. Még gyermekkoromból emlékszem a legendára a sárospataki iskolának az angol bankban fekvő s nemsokára felszabaduló millió forintjáról. Később ez odamódosult, hogy a Vayak tettek — s ez igaz —- egy millióra felnövekedhető alapítványt. Volt — nincs! Pedig szépen felszaporodott. Volt már 700 ezer korona. Ez 20 év alatt maga kétszeresre nő. További 9 év alatt megvan az egy millió forint. Milyen erős bástya lett volna ebből! Hogy lehetett volna ebből 29 év múlva tanárokat dotálni, anyagiakat virágoztatni — a jövőben. Oh! de hát a kik most cinek, azok akkor már nem élvezhetik. Holott itt a szép összeg s annyi a kielégítendő méltányos — mondjuk — törvényes igény, követelmény! Diktum-faktum, a szent hagyományhoz hozzányúltak, be is vallották, új Vay-Mocsáry-alapot gyűjtöttek. Félek azonban, még se lesz abból millió forint, de talán korona sem. Mit szóljunk erre? A végrendelet eleitől szent volt a társadalomban. A hagyományt joga van a hagyom ányozottnak elfogadni, vagy ha a feltételek neki nem