Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-15 / 46. szám

vád és a védelem meghallgatása után vizsgálat alá vévén, a következő ítéletet hozott. Mindkét alsófoku biróság ítélete a Bp. 385. §. I. a) pontjában foglalt semmiségi ok alapján megsemmisíttetik és vádlott Koczurek Rezső bűnösnek mondatik ki a Btk. 172. §. első bekezdése alá eső izgatás vétségében, a melyet azáltal követett el, hogy Pozsony-Szent-Istvánon 1906. év végén és 1907. év elején tartott egyházi beszédében a szószékről számos összegyűlt híve előtt azt a kijelentést tevén, hogy az állami anyakönyvek aláírása egyházi vétség s a ki azokat aláírja, lealacsonyítja a római katholikus vallást s a hit ellen vétkezik, megtiltotta a híveinek az állami anyakönyveknek aláírását ós így nyilvános gyülekezeten egyenes felhívást intézett az 1904. évi XXXYI. t.-cz. 12. §-ában foglalt törvényes intézkedés elleni engedetlenségre; e miatt a Btk. 172. § első bekezdése alapján a Btk. 91. § alkalmazásával >v az ítélet foganatba vételének napjától számítandó 14 (tizennégy) napi államfogházrá'és áz 1892. évi XXVII. t.-c^.-ben jelzett czélra fordítandó 15 nap alatt végrehajtás terhe mellett fizetendő, behajtatlanság esetén a Btk. 53. §-ához képest tiz (10) napi államfogházra átváltoztatandó kétszáz (200) kor. pénzbüntetésre ítéltetik. Tartozik a vádlott az eddig fölmerült, valamint a még fölmerülendő bűnügyi költséget az államkincstár részére a fennálló szabályok értelmében megfizetni. Ez a marasztaló ítélet pedig a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszterrel közöltetni rendeltetik. Indokok. A kir. ítélőtáblának ítélete ellen a kir. főügyész a Bp. 385. § a 1. pontja alapján jelentett be semmiségi panaszt, abból az okból, mert a vádlott tette megállapítja a Btk. 172. §. első bekezdése alá eső izgatás vétségének tényálladékát. A koronaügyész részéről fentartott ez a panasz alaposnak találtatott. A pozsonyi kir. ítélőtábla, az elsőfokú bírósággal egyezően, tényként azt fogadta el, a mi a jelen ítélet rendelkező részében foglaltatik; ezenfelül a kir. ítélőtábla azt is bizonyítottnak találta, hogy a vádlott a templomi gyülekezet előtt a polgári házasságkötést a római katholikus hit elleni bűnnek jelezte. A vád alól azonban vádlottat mindkét biróság abból az okból mentette fel, mert az 1904. évi XXXVI. törvényczikk 12. § negyedik bekezdése szerint az állami anyakönyvek aláírásának megtagadása a felek részéről megengedett lévén, az arra való felhívás sem lehet a törvény elleni engedetlenségre való egyenes felhívás és mert a házasság intézménye elleni izgatás vád tárgyává nem is tétetett. Egyfelől téves ugyan a kir. ítélőtáblának az a jogi felfogása, hogy a házasság megtörténésének módja elleni kifakadása a vádlottnak, a házasság jogintézménye elleni izgatás vétségének tényálladékát merítené ki, másrészt azonban nem kifogásolható az a megállapítása, hogy a vádlottnak ez a tette vád tárgyává nem is tétetett, mert a királyi ügyész kifejezetten a miatt vádolta a vádlottat, mert ez híveinek nyilvánosan és gyülekezeten megtiltotta az állami anyakönyvek aláírását. így tehát tett azonosságról a jelen esetben szó nem lehet. Ámde tévedett mindkét alsófokú biróság abban, hogy a vádlottnak a rendelkező részben kiemelt tettét bűncselekménynek nem ismerte fel, Az 1904. évi XXXVI. törvényczikk 12. §-ának második bekezdése egy általános kötelező rendelkezést tartalmaz, a mely szerint: „a születési és halotti anyakönyvi bejegyzést az anyakönyvvezető és a bejelentő, a házasságit az anyakönyvvezető, a házasuló felek s a tanúk aláírják", a nélkül azonban, hogy a törvény kényszerítő alkalmazásba vételéhez kötné ezt a rendelkezést. A törvény ugyanezen szakaszának negyedik bekezdése pedig rendelkezik a felől, ha az előírt al^rásokat a felek megtagadnák. Ebből a két körülményből azonban, hogy a törvény büntetés vagy megtorlás alá nem veszi az aláírás megtagadásának tényét és hogy szükségesnek látta arra az esetre is az intézkedést, ha esetleg az aláírás megtagadtatnék, semmiesetre sem vonható le az a következtetés, hogy a törvénynek kötelező rendelkezése hatályát vesztette s hogy ebből a két körülményből éppen az ellenkező értelem volna a törvénynek tulajdonítható, a mit világosan és félreismerhetetlenül előír. Nem lehet ebből ilyen következtetésre jutni, vagy a törvénynek ilyen értelmet tulajdonítani még azért sem, mert a törvény rendelkezésével való szembehelyezkedés nem mindig egyértelmű a büntetendő cselekmény elkövetésével, másrészt pedig a törvény 12. §-ának negyedik bekezdésében foglalt intézkedés nem is a felekről s azok részéről igénybevehető jogokról, vagy a törvény kötelező szabálya alóli felmentésről rendelkezik, hanem kizárólag az állami anyakönyvvezetőnek ad utasítást, hogy miképpen járjon el arra az esetre, ha a felek a szabályszerű aláírást megtagadnák. Minthogy pedig az, a ki a törvény kötelező rendelkezésének ellenszegül, a törvénnyel szemben engedetlen, kétségtelen, hogy az ilyen engedetlenségre való egyenes fölhívás, büntetendő cselekmény tényálladékát megállapíthatja s a jelen esetben vádlottal szemben meg is állapítja. : . ,; A tény megállapítás szerint ugyanis a vádlott a templomban, mint pap a szószékről, számos egybegyűlt híve előtt, azoknak hitére és vallására való hivatkozással s ennek az állami törvényekkel való szembehelyezésével megtiltotta azoknak, hogy az állami anyakönyveket adandó alkalommal aláírják. Vádlottnak ily módon és helyen megnyilvánuló tettében kétségtelenül nem a híveit jóakaratú figyelmeztető eljárás volt felismerhető, hanem egyrészt az állami anya-