Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-01 / 44. szám

Ez az isteni közbeszólás valami csodálatos tény. A kit kiválaszt, annak föltétlenül engedelmeskednie kell. Csak a bibliába nézek. Ott áll legelői Mózes. Parancsol vele egy ismeretlen hang és erő, égő tűzből. Mózes mentegetődzik, azt se tudja, ki beszél hozzá. Mindenféle kifogást hoz fel, csakhogy megbízatásától szabaduljon. Szinte vergődik ezen végső szalmaszálon: „Kérlek Uram, nem vagyok én ékesen szóló, mert én nekézajkú és nehéznyelvű vagyok." Az Úr pedig monda neki: „Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté ? Vagy látóvá vagy vakká ? Nemde én, az Úr! Most hát eredj és én leszek a te száddal és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell!" És menni kell — és megy! Itt van Jerémiás. Szinte mentegetődzik: „Ah ! . ah Uram Jehova! íme én nem tudok beszélni, hiszen ifjú vagyok én ! . . „Az Úr pedig monda nekem: Ne mond ezt: ifjú vagyok én; hanem menj! És kinyújtá az Úr az ő kezét és megihleté számat és monda nekem: íme az én igéimet adom a te szádba! Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj — építs és plántálj!" És mennie kell — és megy! . . . íme egy harmadik nagy lélek: Ezékiel, így adja elő küldetését: „Mondá nekem az Úr: Embernek fia, állj lábaidra és szólok veled! És lélek jöve ón belém, a mint szóla és állata Qjtgem lábaimra és hallám azt, a ki szól vala nékem !k

;| És mennie kell — ígjynegy. Folytathatnánk az ós^^etségi példákat, Jónással, a ki szinte elbúvik, menekülni akar . . . hiüfba! Az újszövetség is tele van példákkal^Kiga Krisztusunk a legnagyobb, legfenségesebb péld^ „ki engedelmes volt mindhalálig ..." Csak még egyet . .. egy nagyon ismertet . . . egy nagyon meghatót. Saulról emlékezem, a ki így jellemzi megbízatását Agrippa király előtt: „Délben, óh király, az úton látám, hogy égi fény villant körül engemet s a velem utazókat. Mikor pedig mindnyájan földre estünk, szózat zendült a fényből, ezt mondván nekem zsidó nyelven : Saul, Saul! . . . Mit kergetsz engemet ? ! Lehetetlen az élő erő ellen küzdeni! ... Én pedig mondék : ki vagy Uram ? Es a szó válaszolt: én Jézus vagyok, kit te kergetsz ! De kelj fel, állj erősen, mert azért jelentem meg neked, hogy téged szolgává és bizonysággá tennélek mindazokban, a melyekben megjelenek néked; hogy megnyissad a pogányok szemeit, hogy elforduljanak a setétségtől a világosságra és a gonosz hatalmából az Istenhez, hogy bocsánatot és a szentek közt részt vegyenek, a bennem való hit által!" Ezért mondja már Pál egy levelében: ,jaj lenne nékem, ha az evangéliomot nem prédikálnám!" Imádandó isteni jóság és kegyelem! Mindig egy úton jár, egy kivezető útat mutat: sötétségből világosságra ; a rosznak hatalmától — Isten felé; bocsánatra, életre . . . Szállj lelkem fölfelé . . . mindig fölfelé, honnan kitágul a látóhatár s a dolgok összeköttetései tisztábban kivehetők . . . Jöttek a reformátorok. Jött Kálvin ... a nagy tisztogató, sepregető, a ki isteni lélekként, saját képére és hasonlatosságára alakította környezetét, sok emberöltőn át. S jöttek nyomában sokan. Mintha egy végnélkül hadsor vonulna el lelkem előtt. Mindannyian az Úr megbízottai, a kik életükkel is bizonyságot tettek, hogy „Krisztus evangélioma istennek hatalma, minden hívőnek idvességére." Csodálatos erős tábor ez ! Itt is felvonult e tábor a mi hazánkban. Ezt a földet is megtermékenyítette a küzdők vére. Szemeim előtt képek vonulnak el. A tudomány arra tanít, hogy a fénysugurak, felette gyorsan, de mégis az időben haladnak s e fénysugarak viszik a mozgások érzékelését. A mi most feltűnik itt mellettem, azt tőlem távolabb később veszik észre . . . Minél távolabb, annál később. A ki most látja, annak történik most. így aztán ki lehet számítani, hogy a reformáczió küzdelmei, ma milyen távolságból volnának, megjelenítve, láthatók. Képzeletem szárnyain felszállok arra a csillagra, a hova most érkeztek, az innen századok előtt történt mozgások fényhullámai. És látok. Mint János apostol látott mennyei jelenéseket, tusakodásokat, küzdelmeket. Látok én is. És hangokat is hallok. Az Úr szava zendül a küzdelmekben : „Légy hű mindhalálig! A ki hű marad, annak adok az élet vizéből!" Csodálatos hűséget — csodálatos erőt látok, a reformáczió küzdelmeiben. A melyik lélek igazán befogadta az evangéliom tiszta igéit, az a lélek frigyet kötött az Úrral; az a lélek égi erővel lett telítve; az a lélek elszakadt e földtől és nem félt itthagyni e földet; az a lélek átadta magát teljesen az isteni lélek vezérletének ; az a lélek csak egy állandó jót ismert: Istent. Szóval: az a lélek megszabadult emberek nyűgétől, földiesnek nyűgétől, szokások nyűgétől, leszögzett elfogultságok, alakoskodások nyűgétől, zajongó vérhullámzás nyűgétől, s mint rabságból szabadult madár, énekelve szállt a nap felé, az élet fénye felé. Minő erős lelkük volt, boldogságos Isten! Engem az a magasfokú lelkierő indít csodálatra. Es minő kishitűek, minő gyengelelkűek vagyunk ma ! Hogy vágyunk . . . hogy törekszünk, tündöklő semmikért ! Hogy aggódunk, hogy nyugtalankodunk, ha nyomban nem teljesül sokszor bűnös kívánságunk! Hogy epesztjük szívünket! Oh ti nagyok! Oh ti dicsőek ! Tanítsatok minket, a porból fel, szárnyat ölteni! Felnézek a mélységes ragyogó égboltra. S mintha a hajdan küzdők megboldogult lelkei ragyognának a csillagokban! S nem azok-e ? ! Nem a megboldogultak világa-e a csillagvilág ?!