Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-06 / 36. szám

Tantalus módjára vonzódtam a szabad gondolathoz. Kezdett bántani a bizonytalanság pokla. Rettentő látások gyötörtek ; nem tudtam, mi bennük a való. Fülembe csengett az egyház hatalmas szózata: csak hódolat illet meg engem, nem birálat. A papi nevelés kohójában felhevített képzeletem a pokol örökös kínjait látta. Meggyöngült egyéniségem még mindig összeroskadt . . . Credo, Domine, credo . . . E véres és verejtékes tusa kínosan és fájdalmasan dúlt lelkemben. A búnak fenekébe estem. Kemény csapásokkal viaskodtam a sacrificium intellectus hangulata és a szabad gondolat ereje között. Ez a hét esztendeig tartó kálváriám. A rkatholikus táborban a meggyőződésnek mély torokhangján azt kiáltozzák, hogy a protestánsoknak és szabadgondolkodóknak nincsen igazuk, sőt hogy erkölcstelenek. Mintha sárkánytejjel élnének, köböllel mérik rájok a szitkot. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. A rkatholikus polemikusok eljárása azonban annyira túllő a czélon, hogy fejembe mindig szegett ütöttt. Hiszen rokonaim protestánsok, de nem erkölcstelenek. Pitymallani kezdett bennem az a sejtelem, hogy akkor nem is olyan tudatlanok és czélzatosak, mint a rkatholikusok hajtogatják. A többi motívum hatása alatt a vallási és bölcseleti legfőbb kérdésekről gondolkozni kezdtem. De nem úgy, mint a spekulatív tudós, nyugodtan és csendesen, hanem lázasan, mint a ki életért-halálért harczol. Azt láttam, hogy a keresztyénség kebelében pártok vannak. Megismertem másféle világfelfogást is. Érezni kezdettem, hogy önálló saját vizsgálatra vagyok kötelezve. Mindinkább kialakult bennem az a tudat, hogy egy ideológiát nem tarthatok csak azért föltétlenül igaznak, mert a többinek kizárásval rátanítottak és ráneveltek. Már beláttam, hogy a szellemnek fejlődnie kell. Mert ez a világ czélja. De ehhez az is szükséges, hogy a szellemnek meglegyen a fejlődési szabadsága. Eleinte még engedélyt kértem az akatholikus munkák olvasására. Az Officiorum ac munerum szavakkal kezdődő pápai konstituczió még lidércnyomást gyakorolt lelkemre. Később annyira felemelkedtem a szabad kutatás légkörébe, hogy nem vettem tekintetbe. A jobbik énem Lessing szavait suttogta: „Es ist Arznei, nicht Gift, was ich dir reiche". Üstökénél ragadtam meg az alkalmat, hogy a nyugateurópai kulturális gyújtópontokba jussak. A jászói milieuvel való elégedetlenségem, az ottani szellemi táplálék szegénysége, a nyugat-európai szellemi élet és az élitelények megismerésének vágya megérlelte bennem azt a tervet, hogy a hosszú téli és nyári szünidőt egymásután nagybátyám meghívására először Bécsben, majd a libre pensée fővárosában : Párisban, végre a protestantizmus központjában: Berlinben töltöm. Ezek a helyek lelki háborúmnak döntő ütköző pontjai. A klastrom falai leomlottak. Látóköröm végtelenül kitágult. A milieu fátumától megszabadultam. Új képek, új képzetek, új eszmék és új asszocziácziók váltották egymást lelkemben. Crescit cum amplitudine rerum vis ingenii. Éheztem a szellemi érintkezés után. A puszta reczeptív olvasásnak nincsen meg az az eredménye, hogy az emberben sziklaerős meggyőződés fejlődjék. A megfelelő emberi társaság kiegészítése nélkül rendesen ingadozik. E többszörös külföldi tartózkodásom az otthon tovább folytatott önálló tanulmányaimmal együtt azt eredményezte, hogy eddigi eszményeim képzelődéssé, az abszolút igazságnak tartott nézeteim pedig tévedésekké foszlottak. Elpattantak, mint a szappanbuborék. Elpárologtak, mint a kámfor. Valóságos választótüzön mentem át, melyben a polyva elégett az arany megtisztult. Hónapokon át éltem a nyugat-európai kulturális góczpontokban — teljesen egyedül, függetlenül, szabadon, minden ellenőrzés nélkül. Az abauj-tornavármegyei szűk körből a nagy világba léptem. Jászon a füstölgő mécses mellett, Innsbruckban már a jobban világító lámpa fényénél, mostan pedig a ragyogó nap világánál tekintettem magam körül. A napfény erejét eleinte nem bírta el a szemem. Minduntalan visszatértem a római dogma homályába. Csak idővel szoktam meg a tündöklő nap színjátékát. A kultura székhelyein nem ütöttem agyon az időmet épületek megbámulásával, végnélküli korcsmázással és mulatozással. Nem cselekedtem úgy, mint az utazó filiszter vagy mágnásfiú, hanem vizsga szemmel tanulmányoztam a pezsgő-nyüzsgő szellemi életet, a való életet. Ott voltam az érdekes egyetemi előadásokon és egyéb szellemi összejöveteleken. Mohó módon kutattam és olvastam a könyvtárakban. Szigorúan szemügyre vettem nemcsak a r. katholikus, hanem a többi felekezetű vallásos életet is. Oly társaságokba kerültem, melyekben a szűk felekezeti felfogáson felülemelkedtek. Egészen más világot láttam szemem előtt, mint a minőt a jezsuiták lefestettek. Szívemet nem adtam oda mindjárt. Csak szemléltem, gondolkodtam ós küzdöttem. Nem egyszer, csak lassan lassan oszlott el szememről az a réteg, melyen át a való világot, a természetes embert és a szabad tudományt úgy tekintettem, mint a sátán kísértéseit. Az egyházi Rubikont Bécsben léptem át. Protestáns nagybátyám szalonjában protestáns papokkal ismerkedtem meg. A velem szemben tanúsított barátságos és előzékeny viselkedésük igen jól esett. Különös figyelmembe ajánlották Harnack és Hoensbroech munkáit, melyeket akkoriban még nem ismertem. Egy könyvtárban forgattam Őket először. Majd otthon Jászon valamennyi munkájokat megszereztem. Az előítéletek jegének megolvasztását csak elősegítette a protestáns istentisztelet látogatása, Egyszerűsége és méltósága reám, a különben is puritán ízlésű emberre, jó hatást tett. Fájdalommal vettem észre, hogy ismerőseimnek természetes élete nagyobb összhangot ad a léleknek, mint a szerzetes papoknak, e különböző rendű és jellegű férfiaknak en famille élete. Otheti bécsi tartózkodásom után 1901. január utolsó napján visszamentem Jászóra, hogy a másodfélévi theologiai előadásaimat megkezdjem. Lelkületemnek egyensúlya föl volt forgatva. Mindenem tótágast állott. Eszem ágában sem volt, hogy multammal szakítsak. Annyira még nem világosítottak fel e szellemi kirándulásaim. Keblemben még nem érett meg a teljes öntudat. Látóköröm még mindig elég szűk és gyarló volt ahhoz, hogy a szellemi alárendeltsdg szükségét érezzem. A theologiai okoskodás végtelen kőrútjából még nem láttam a szabadulás útját. Heroikus akaraterővel meghoztam az ész áldozatát. Elhatároztam, hogy forradalmi tanulmányaim ellensúlyozására belemélyedek az arisztotelészi és skolasztikus bölcseletbe, melyet akkoriban az exegétikus tudományok mellett szintén előadtam. A régi csapásba akartam visszajutni. De erre magam mintegy kényszeríteni óhajtottam. Kieszközöltem XIII. Leo pápának azt a kiváltságos engedélyét, hogy az általa alapított római Academia Pontificia di san Tommasso-ban a bölcseleti doktorátus elnyerése végett a szükséges vizsgálatokat letegyem.