Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-19 / 29. szám

Adóreformunk esődje. Olyan rideg és gonosz szó ez a csőd. Rosszul esik hallani kinn az élet forgatagában is. Hát még, ha a legszentebb törekvések harczosának, az egy­háznak kebelében támad fel sötét árnya, hogy rontson és pusztítson. Mennyire fáj a léleknek még rágondolni is! Reszket a kéz, ha erről kell írni! Sajnos, a tényeket csak az nem látj a, a ki behunyt szemmel jár. Az igazságot nem lehet el­titkolnunk, ha szomorú is. Napjainkban nem egy nemes felbuzdulás enyészik el értékesebb eredmé­nyek nélkül, maga után hagyva a csalódottság keserű és lehangoló érzését. Csődbe jut, mert nincs meg a kivitelnél az elég erő — a szorgalom, a buzgóság, a szilárd akarat, a szíves áldozatkészség. Reformtörekvéseink kudarczai között egy sincs olyan messzeható és romboló, mint az, a mi most fenyeget bennünket, sőt a mi a jelenben be is következett: egyházi adóreformunk csődje. Bekö­vetkezett, bár hihetetlen, hogy véglegesen és ki­bontakozás nélkül, — hisz akkor sírnunk és jaj­gatnunk lehetne csak a romok felett! De egyelőre tagadhatatlanul bekövetkezett! A kudarcz világos, a csőd beállott! A mint egyetemes konventünk június 30-án tartott ülésében hivatalosan megálla­pította: az adóalap a törvényszabta segélyek meg­adására elégtelen; épen ezért további intézkedésig a segélyek kiutalványozását beszüntette. Ez a csőd! A mi pedig a kibontakozás reményét illeti, a kon­vent két utat lát: vagy fölemeltetik kellő mértékre az államsegély, vagy aránylagosan leszállíttatnak a gyülekezetek segélyösszegei. Csakhogy e két út közül csak az egyik nevez­hető kibontakozásnak, a másik a teljes felborulás, a reform csúf kudarcza, a végleges csőd. Igazuk lett tehát a tiszteletreméltó véneknek, minden aggodalmaskodóknak, a kik jó előre jósol­gatták köztünk a bekövetkező visszaesést. De az ő jósolgatásaik — privátvélemények csupán ! — nem állhattak útjába az eseményeknek, a melyek­nek kényszerűsége elől nem zárkózhattunk el és a melyek a jelen helyzetet kétszeresen nehézzé teszik ránk nézve. Hiszen az egyházi törvények királyi megerő­sítése után mindjárt megkezdődött azoknak végre­hajtása. Törvényünket népünkkel is ismertetni kellett. Ismertettük is nagy örömmel; sőt felvilágo­sult századunkban az egyszerű atyafiak is nagyobb érdeklődéssel fordultak felé. Elvitték házaikba, olvasgatták. Örömhírt hozott sokfelé. Régi, soha valóra nem vált Ígéretek megvalósulva elérkezett: kevesebb lesz a nehéz teher — az adó. Egy darabig a végrehajtás feletti elvi kontra­verziók megakadályoztak bennünket abban, hogy rohanjunk az új állapotok felé. Vártuk a nézetek teljes kitisztulását; erre kértük gyülekezeteinket is. De ez is elkövetkezett. Felülről is jött, a sürge­tés : siessünk a munkálatokkal. Népünk iránti jó­akaratunk se hagyott tétlenkedni. De maguk a gyülekezetek is hallották a jó hírt; az egyház­tagok közt is emelkedtek sürgető hangok. Kétke­désekkel habozni nem látott bölcsességnek többé! De ezek a kétkedések — ismételjük — nél­külöztek is minden hivatalos jelleget, így tulajdon­kép tekintetbe se vehettük őket. Kiváltkép nem nehezíthettük, nem tehettük lehetetlenné általuk munkálataink sikerét. A törvény a segély nagy­ságára nézve egészen világos. A III. t.-czikk 12. és 14. §-aiban egyaránt kifejezésre jut, hogy az új berendezkedést elfogadó egyház „megfelelő évi segélyben részesül"; hogy ki fog utalványoztatni számára „az az összeg, a mely az új adókulcs mellett mutatkozó hiány fedezésére elegendő". Semmi­féle testületben azt máskép nem magyarázták, hiszen nem is magyarázhatták, erre a zsinat volna egyedül illetékes. De még csak óvás, figyelmeztetés se hangzott el onnan felülről: hátha még külön kivetés is kell a rendes szükségletekre az adó­kulcson kivül. Sőt a konventi utasítás is világosan mondja, hogy a régi és új bevétel közti különbö­zet mutatója a segélyigénynek. Dolgoztunk tehát a törvény szerint. A tör­vényre támaszkodva mutattuk be reformtervezetün­ket népünknek és kértük hozzájárulását. És ne felejtsük el, hogy itt már, mikor határozathozatalra kerül a sor, a tömeg ismét a régi. Konzervatív kétel­kedő, elégedetlen. Ilyenkor nincs már örömmámor. Ne felejtsük el azt sem, hogy az új adókulcs meg­lehetősen progresszív és a mely mentesíti, könnyíti a vagyontalan és egészen kicsiny birtokkal rendel­kező egyháztagokat, a 100 K-án felüli álló adó­fizetőkre elég súlyos terheket rak. Sőt a közép­birtokosságot, — a nagybirtokosság alig hiszem, hogy érezné valahol súlyát — ugyancsak meg­adóztatja. Tehát az új adókulcs progresszív, vagyon­aránylagos. Gyülekezeteink kebelében pedig a vagyonaránylagos egyházi adózásnak mindeddig nem akadt barátja. A régi idegenkedés tehát bizo­nyos mértékben ránk várt most is! Azt hiszem, nem kell részleteznem. Mindenki, a ki ismeri a mi falusi viszonyainkat, elhiszi, tudja, hogy ennek a reformnak az elfogadtatásánál is igen sok tudatlansággal, rosszakarattal, önzéssel, a maradiságnak, bizalmatlankodásnak és szűkkeblü­ségnek egész táborával kellett megküzdeniink. Az egyik helyen kisebb, a másikon nagyobb volt a rendszerváltoztatást nem szerető vagy csak okos­kodni és kötődni akaró ellenzék. Mikor már a lel­készi és tanítói földek elvételének és az 1600, illetve 1000 koronás készpénzfizetésnek lehetőségén túl voltunk, előállt a skeptikus magyar: „Hát azt

Next

/
Thumbnails
Contents