Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-06-07 / 23. szám

sabbra emelő kiváló érdemeinek részletes méltatása nem szorítható bele ebbe a néhány rövid sorba, a melyet hálás emlékezetének itt, lapunk homlokán szentelünk. De elfér bennök a szavakat szaporítani nem tudó igaz fájdalom, mely elhunyta felett el­tölti lelkünket, s az a hálás kegyelet, a mellyel emlékezésünk az ő tiszteletreméltó alakját még haló porában is átöleli és nevét, érdemeit elveszni soha nem engedi. Körünkből való elköltözése őszinte gyászt borít ránk, mert benne legnagyjaink, legjobbjaink egyikét veszítettük el. De ha veszteségünk érzete fájdalommal tölti is el szívünket, nem szállunk szembe az Örökkévalóval, hogy elszólítá őt magá­hoz. Nem, mert az Örökkévaló megadta neki ezen a földön mindazt, a mivel szeretteit megáldhatja. Adott neki pátriárkái hosszú életet, lelki és testi épséget, családi boldogságot, elismerést, érdemek­ben megőszülést. S adott neki igaz hitet, élő reménységet, a mely leikét már e földön a meny­nyel kötötte össze! Mint megérett gabona takaríttatott be az Úr­nak csűrébe! Nem teljesedett be rajta más, csak az, a mi halandóra elkövetkezhetik, bármily hosszúra nyújtsa is földi életét az isteni kegyelem! Szol­gálta liíven hazáját, egyházát, a tudományt. Látott maga mellett felnőni szép, lelke tehetségeit, buzgó­ságát öröklött családot. Erezte a megbecsiiltetés, a tisztelet és szeretet boldogító érzéseit. Mit nyer­hetett volna még e földön? A mire mennyei Atyja méltatni akarta, azt csak ott fenn, az örökkévaló­ságban adhatta meg neki. Elszólította tehát közü­lünk, hogy ott legyen az ő örökké boldoggá tettjeinek megszámlálhatatlan seregében! Tegyük le azért sírjára a czipruságat! Zárjuk szívünkbe nevét, érdemeit és hálás emlékezetét! S kérjük a kegyelemnek Istenét, hogy váltsa valóra azt az „Elő reinénység"-et, a mellyel csak egy évvel ezelőtt is így énekelt világtalan korában: „Sötét ez a börtön; de fent, a magasban, A hitnek szemében mindig világos van. Túl a földi létnek ernyesztő lármáján, Nyugszom e reménység erős vasmacskáján. Én is, bár szemeim sírig vannak zárva, Nem leszek örökké világtalan, árva. Majd ha rólam a sír rögét elhárítja, Lelkem előtt a menny ajtaját megnyitja, Szemem is, mely eddig semmit is nem látott, Meggyógyulva ismét mindeneket lát ott. Látom e világot teljes fényességben, Meglátom az Isten szent Fiát az égben. Csak hadd jöjjön hát a sír vég-éjszakája! Tudom, dicsőbb jövő fog virradni rája. A sírok éjén túl nincsen semmisülés, Feltámadtak sorsa örök dicsőülés. Haladás földön túl, angyali szárnyakon — Feléd, óh nagy Isten! mennyei tájakon ! A ki így tudott látni, így tudott hinni és remélni, az bizonyára megnyerte mennyei Atyjától azt, a mire vágyakozott! Legyen emlékezete közöttünk örökre áldott! Pünköst. A Lélek kitöltetésének szent ünnepét üljük újra. Aggódó lélekkel lessük, meghozza-e, a mit várunk? Avagy ez is csak olyan lesz, mint a íöbbi: mint a gyorsan tovatűnő nyári zivatar? Pedig ha valaha volt, úgy most volna szük­ség egy igazi pünköstre! Ott ülünk mi is a babiloni vizek mellett. Hajdan erős magyar Sionunkra gondolva, sírunk mi is.. . Hegedűinket a fűzfákra függesztjük . . . Egyházunk őrállói bátortalanul, csüggedten ülnek, mint a Jézus elköltözésével árván maradt apostolok az ó-testamentomi törvényadás nagy nap­ján. Mintha minket is elhagyott volna az Úr! Innen is, onnan is háttérbe szoríttatásunk, elnyomatásunk keserű panaszhangjai szállanak felénk. Erőink mintha megtörtek volna. Lelkünk nem tud a ma­gasba szárnyalni. Csak a múlton kesereg; annak nagyságát siratja, annak dicsőségét sírja vissza. Ülünk és várunk . . . Erezzük, hogy „az idők j arasa megnehezült fölöttünk". De cselekedni nem merünk, vagy talán nem is tudunk. Valami fásult­ság, zsibbadtság vett erőt tagjainkon Tanácstalan­ságban vergődik a lelkünk. A kik megindultak is, azokat is oly félénken követjük. Most, igen most lenne szükség a Szentlélek megelevenítő, újjászülő, új életet adó erejére! Zendüljön- meg hát újra a sebesen zúgó szél. Töltse be egész egyházunkat. Szálljanak a kettős tüzes nyelvek szomorú sorsra fordult magyar Sio­nunk őrállóinak mindegyikére. Teljünk be a vigasz­talásnak megígért szent lelkével! Gyúljon kiolthatatlan világosság a mi lelkünk­ben is. Ébredjünk kötelességeink tudatára. Érlelőd­jék bennünk akarattá a szándék. Keljünk fel a tétlenség párnáiról! A Lélek ereje zúgjon, harsog­jon ajkainkon! Hallják meg mindenek! Nem kérjük mi, hogy idegen nyelveken is tudjunk szólani: csak azt, hogy legalább azok értsenek meg minket, kikhez édes anyanyelvünkön szólunk! A Lélek csodatévő ereje törje meg kicsiny­hitííségünket, félénkségtinket. A mi kicsinyhitűsé­giink se kisebb mint az apostoloké, kik a Getsemáné kerti jelenet után szétszaladnak s Jézus keresztre­feszítésében, halálában álmaik, vágyaik szertefosz­lását látják. A mi félelmünk se kisebb, mint a Krisztust háromszor megtagadó, erőtlennek bizo­nyult „kőszikláé!" Igazságnak tűzben égő Lelke! Önts belénk is bátorságot! Ne rettenjünk meg mi se, ha az új világ Jeruzsálemének minden hatalma tör is elle­nünk! Valljuk mi is, hogy egyedül a Megfeszített­ben van minden reménységünk, bizakodásunk; mert „nem adatott emberek között, ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk". Hirdes-

Next

/
Thumbnails
Contents