Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-03 / 18. szám
A róni. katholikusok eme számbeli túlsúlya biztosította az egyház és az állam szétválasztása mellett buzgólkodók győzelmét. A róni. katholikusok előtt az az érthető, de épenséggel nem keresztyénies felfogás lebegett: ha minket nem részesít az állam támogatásban, a protestánsok se részesüljenek! Bár ez a három irányzat egyesült is az egyház és az állam közötti történeti kapcsolat föntartása mellett sikraszállók ellenében, a népszavazás mégis csak 800 szavazattöbbséggel, — 7600 szavazattal 6800 ellenében mondotta ki a szótválasztást. Az eredmény igen sokakat meglepett és készületlenül talált. Különösen Genf lakosságát lepte meg, kik a vidéki elemekkel szemben nagyobbára az eddigi állapot fentartása mellett foglaltak állást. A svájczi nép alkotmánytiszteletét bizonyítja, hogy bár csak ily kis különbséggel, a szavazatok ily kis százalékával (53% a 47°/0 -kal szemben) győztek is a szétválasztás hívei, a kisebbségben maradtak nagy része megnyugodott a döntésben. Az 1908. év a legnagyobb bizonytalanságban köszöntött a genfiekre. Ebben az évben mindent el kell rendezniök. Mire Kálvin születésének 400-ik évfordulója: 1909 beköszönt, az egyházaknak már a maguk lábán kell járniok; mankóikat: az állami támogatást elveszik tőlük! Nem tudjuk, ez a körülmény lesz-e méltóbb emlékműve a reformáczió isteni művének, avagy az, a melyet 1909 július 10-én akarnak felállítani az egész kálvinista világ belevonásával Genf városában! Ez az esztendő próbára teszi Kálvin városának hitét, kitartását. Ezt érezték a genfi egyház sorsát szívükön viselők is. A genfi erőteljesebb evangéliomi irányzat híveinek lapjában, a „Semaine Religieu.se" újévi számában a főszerkesztő 1— F. Chaponniére, az egyik legkiválóbb genfi lelkész — azt írja: „Hogy ebben a zavaros homályban a benső békét megőrizzük s türelemmel teljék meg a lelkünk, szükségünk van szüntelenül a magasba nézni és megihletni lelkünket öreg városunk ősi jelmondatával: „Post tenebras spero lucem": a sötétség után világosságot remélek!" Az erős hitűek nem csüggedtek. Nem fogta el őket kicsinyhitűség, félelem. A vezetők egy pillanatig sem álltak tanácstalanul, tájékozatlanul. Mint Goth írja — a 8. E. február 8 iki számában — „Azt halljuk jobbrólbalról, elvesztettük az irányt... Csakugyan így lenne ? Mit is jelent ez: irányt veszteni? Azt, hogy elvesztettük érzékünket az iránt, melyik irányt kövessük s nem tudjuk, merre menjünk ? De hát lássuk csak: eltört-e a mi iránytűnk? Senkise mondhatja ezt, mert a mi iránytűnk az evavgéliom s azt mi mindig kezeinkben tartjuk!" Átérezték, hogy a megváltozott viszonyok közepette nem marad más hátra, mint a komoly, vállvetett munka. Erre buzdítja a 8. R. is olvasóit: „Abban a komoly válságban, a melyen ebben az évben átmegyünk, nem tehetünk mást, minthogy hívjuk genfi és azon kivüli barátainkat, hogy támogassák rokonszenvükkel ós imáikkal azokat, kik egyik kezükben a vakolókanállal, a másikban pedig karddal új Sionunk falainak újraépítésén és megvédelmezésén fáradoznak." A munka meg is kezdődött az egész vonalon. S a mi a legörvendetesebb jelenség: a közös érdek az eddigi különböző irányzatokat is közelebb hozta egymáshoz, sőt összeforrasztotta. A genfi egyház legkiválóbb egyházi és világi fórfiaiból megalákult a XlX-es bizottság, melynek egyik legelső föladata volt az új egyházalkotmány tervezetének elkészítése. Az egyház ugyanis ezentúl a genfi kantonban — miként Francziaországban •— csak egyesületi jellegű. Mint ilyennek — a szövetséges kantonok törvénykönyvének (Code fódéral) XXVI1L fejezete értelmében — alapszabályokkal, rendes tagokkal, stb. kell bírnia s be kell magát jelentenie. A XlX-es bizottság megbízottai az új egyházalkotmány tervezetével február derekán elkészültek s azt közzé is adták. A tervezet előbb egy szűkebb bizottság tárgyalásain ment át, mely kisebb módosításokkal el is fogadta. így került a XIX-es bizottság elé, mely márcz. 6-tól április 3-ig tartott gyűlésein foglalkozott a tervezettel és rajta több rendbeli módosítást tett. Érdekes lenne azokat a magas színvonalú és ritka tárgyilagosságról tanúskodó vitákat leírni, melyeket a bizottságnak úgyszólván állandóan teljes számban jelenlévő tagjai tartottak, mindenkor nagy számmal egybegyűlt hallgatóság jelenlétében. Lapunk terjedelme azonban nem engedheti meg ezt. Csupán a főbb vitapontokról emlékezünk meg. Ezek úgy az előzetes, mint a főtárgyalás során a következők voltak: Kik legyenek az új egyház tagjai? Tagjai lehessenek-e azonnal az ott letelepülő idegenek? Hogy történjék a belépés? Kik bírjanak választói joggal ? Részesüljenek-e abban a nők is ? Ezeknek az elvi kérdéseknek az eldöntése volt a legnehezebb! A tagokra vonatkozólag egyesek megszorításokat kívántak. Féltették az egyház ősi nemzeti jellegét. Ezt veszélyeztetve látták az által, ha az ott letelepülő idegenek azonnal tagjai lehetnek. Mégis az utóbbi, szabadelvűbb fölfogás jutott túlsúlyra. A legnagyobb vitára az adott alkalmat, hogyan történjék a belépés; hallgatólagosan avagy szóbeli, írásbeli nyilatkozat alapján ? Egyesek azt szerették volna, ha a lehető legenyhébb föltételekhez fűzik a tagságot, nehogy az egyháztagok száma nagy mértékben megcsappanjon. Ezzel szemben azonban egyesek, igen helyesen, azzal érveltek, hogy nem az egyháztagok számától, hanem azok vallásosságától, áldozatkészségétől függ az egyház sorsa. Az egyháznak nem érdeke, hogy erőnek erejével tagjai sorába igtasson mindenkit s az által kínos visszatetszést szülő felszólalásokra, nyilatkozatokra adjon esetleg alkalmat. Az egyház egyesületi jellege különben is megköveteli, hogy mindenki saját szabad elhatározásából lépjen annak kötelékébe. Ez a fölfogás győzött. A nőknek — kiknek bizonyos esetekben a mi egyházi törvényeink is adnak szavazati jogot — a bizottságnem akart eleinte szavazati jogot biztosítani. A politikai
