Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-05-03 / 18. szám

szemben is a tanuló ifjúság terheinek könnyítését követeli folyvást az iskolától. Innen van, hogy a hol a tanügyi politikára a társadalom erősebb befolyást gyakorol, ott minden reform a könnyítés jegyében születik s az iskolai tanulmányok csökkentésében csúcsosodik ki. E törekvésnek talán legmeszebbmenő példáját mutatja épen napjainkban a szomszéd Ausztria, midőn a gimnáziumi érettségi vizsgálatról a természettudományok teljes kizárásával, a mathematikai vizsgálat nagymérvű korlátozásával, az írásbeli vizsgálat jelentőségének leszállításával a könnyítéseknek oly szélső határáig megy, hogy az érettségi vizsgálat ilyen alakjával szemben talán méltán fölvethetjük ama sokszor hangoztatott társadalmi véleményjogosultságát is, hogy az érettségi vizsgálatra semmi szükség sincs. Csak aztán valamikép ez intézményével is ne boldogítson Ausztria bennünket! A társadalom iskolai kívánalmainak okvetetlenül korrektivumra kell találnia a hivatott szaktestületek tanügyi belátásában. E két tényező összehatásából százmazliutnak egészséges, életrevaló reformok. E két tényező harmóniájának előmozdítását vette czélba tanáregyesületünk is, midőn közgyűlései alkalmával igyekszik a ref. tanárságot, az iskola hivatásos munkásait érintkezésbe hozni s a nemzeti kulturának egy-egy vidéki központjában igyekszik az iskolai szellemet erősíteni. Vajha jelenlegi közgyűlésünk alkalmából is tanárságunknak a helyi társadalommal való érintkezéséből áldás fakadna e város kulturális intézményeire 1 E buzgó óhajtással és tagtársaink ismételt szives üdvözlésével közgyűlésünket ezennel megnyitom. Dóczi Imre. TÁRCZA. Lapok a genfi reformáezió történetéből. Wernly Péter. A csodálatos dolgok egész sora környez bennünket, a jelenben épen úgy, mint a múltban, mi pedig a legtöbb esetben könnyedén napirendre térünk felettük. Itt van a kikelet a maga kimagyarázhatatlan erejével: csudás pompába öltözik minden. Megszoktuk, nevet adunk a tüneménynek, és megyünk odább. Vagy ott van a múltnak sok-sok eseménye. Itt-ott tudomást szerzünk róluk, — s ez elég. De ott van a minden idők legnagyobb eseménye: az ember Fia eljött, mélységes és boldogító bölcseségre tanított, élt olyan tökéletességben, melyre ember még soha példát nem adott, a keresztfához szegezett két karjával sarkaiból kiemelte a régi földet s új irányba terelte a világot. Az évezredek és századok diadalai annak, a mi az ő tanításának lényege! Ha keveselni szoktuk is az eredményt, annyi bizonyos, hogy e lényegből ma több valósult meg, mint egy századdal előbb, egy századdal előbb több, mint annak előtte. Elő és megelevenítő erő árad ki abból, a ki így szólt: ego sum via, veritas et vita! Az erőnek eme kiáradását az embernek rövidlátása, értelmetlensége, gyarlósága nem gátolj a. E tüneményt látva, szinte önkéntelenül az ismeretes üzenetre gondolunk: „Veletek és általatok ha lehet, nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!" Erről a kiáradó, élő és megelevenítő erőről szól az egész reformáezió. Ott van afkis Genf, a maga uraiva ós az ő jövevény egy-két prédikátorával. A püspöki városban hatalmas káptalan, két rendház, nagyszámú papság van, s a roppant erővel szemben mégis kik az erősebbek ? Azok, a kik közelebb állottak az erőforráshoz s közvetlenül merítettek abból, a mit az élet vizének neveznek. Mert bármint legyen is a dolog, az kétségtelennek látszik, hogy a jövevények semmi néven nevezhető erőre nem támaszkodhatnak az igén kivül. Hogy a dologra térjünk, a káptalani urak nagy kedvetlenségben voltak, mert a dolog nem volt olyan egyszerű, mint első pillanatban látszott. A külföld példájára két eszköz állott az urak rendelkezésére, hogy a nagy veszedelmet elhárítsák: a fegyveres megtorlás és a tanoknak megezáfolása. Ámde e két úton is sok volt az akadály. Genf kereskedő város volt, bizonyos tekintetben szabad és felvilágosodottabb, mint más XVI. századbeli városok. Épen a márczius 28-iki mozgalom arról tanúskodik, hogy a genfiek általán véve nem tartották okos dolognak a fegyverekkel érvelni ott, a hol csak értelmi fegyvereknek lehet helyük. A papság csak nagy megerőltetéssel tudta ama mozgalmat létre hozni, s mint láttuk, eredménytelenül. Be kellett látniok, hogy védelmükre csak egy eszköz marad: a vita. Ámde ez az út reájuk nézve meg épen siralmasnak ígérkezett. A köztudat az első percztől fogva hitszabályozó tekintélynek egyedül az írást tekinté; a rkatholikus tanács hangsúlyozza, hogy az írás szerint kell prédikálni, — már most hogyan bocsátkozzék a káptalan olyan intézményeknek a biblia alapján való megoltalmazásába, a melyek hagyományokon, rendeleteken alapulnak? Hisz épen ott a nagy eltérés, hogy a jövevények s velük a közönség egy része a hagyományoknak s rendeleteknek az írással való egyenlő tekintélyét egyenesen tagadta. Erezte a klérus Genfben, hogy a vitában győzelemre kilátása nincsen. Mint láttuk, a vita gondolatának első fölmerülése alkalmával a belátóbbak óvatosságra intették övéiket : „Si disputetur, totum ministerium (némelyik szerint így: mysterium) nostrum destriutur". A káptalaniak helyzete nem volt irigylendő. Növelte a bajt az, hogy a levegő is telítve volt az élére állított hittani kérdésekkel, s a nép nem minden káröröm nélkül látta, mint hagyatlik alá a nap azok felett, a kik a hatalom fényében olyan sokáig sütkéreztek. Nagyon sok gúnyos nóta, és még több rossz élez szállt szájról-szájra, melyeknek híre a klarisszákhoz is eljutott. A jó Jussié testvér panaszkodik is miatta: „Annyi gúnyt és csúfondároskodást csináltak, hogy az ember egy év alatt sem tudná leírni".1 1 .Jussié i. m. 62. Merlé d'Aubigné. Hist. de la ref. en Europe en temps de Calvin III.