Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

Hasonló elbírálás alá esik a 35. §-nak, illetve az Utasítás 50. §-a 13. pontjának a 32. §-tól eltérő kivételes intézkedése is. A miniszter úr előtt csekélységnek és a szerzeteseknek rendjükhöz való viszonyából folyónak látszik az, hogy a míg a más jellegű tanítók a tanítói esküt a kir. tanfelügyelők vagy azoknak megbízottai előtt kötelesek letenni, addig a szerzetesrendű tanítók és tanítónők eskütételének a helye mindenkor az illető iskola helyisége és az eskütétel vallásos szertartások keretében történhetik. Én azonban ezt. a kivételes intézkedést sem csekélységnek, sem pedig a szerzetesek specziális viszonyaiból folyónak nem látom. Az a szerzetes és az az apácza, a ki mint tanító, tanítói esküt tesz, nem szerzetes akkor, hanem tanító; az az eskü, a mit letesz, a legcsekélyebb mértékben sem alterálja azt a viszonyt, a melyben ő, mint szerzetes, szerzetével van; vájjon mi szükség tehát arra, hogy eskütétele más helyen és más formák között történjék, mint a másik tanítóé? Ha erre szükség volna, akkor ennek analógiája szerint a szerzetesek azt is megkívánhatnák, hogy katonákká besoroztatásuk esetén a katonai esküt ne a kaszárnyában, a többiekkel együtt, hanem a rendházakban, az oda kiszálló katonai hatóság előtt s vallásuknak megfelelő szertartások keretében tehessék le, mert hiszen ők rendjükkel épen olyan specziális viszonyban állanak akkor is. A katonai hatalom azonban ilyen kivételt sem nem statuált, sem nem statuál számukra, mert bennök az eskütételnél nem a szerzetest, hanem a katonát látja csupán. Vájjon mi szükség tehát arra, hogy az államhatalom fontosabbnak tekintse bennök a szerzetest, mint a tanítót, holott neki velők nem m nt szerzetesekkel, hanem csak mint tanítókkal van dolga? Bizony erre semmi szükség sincs, s épen azért a törvény és az Utasítás kivételes intézkedése csak arra jó, hogy az államhatalom tekintélye leszállíttassék és a többi felekezetek érzékenysége ok nélkül érintessék. S lássuk végül a fegyelmi felügyelet dolgát. Erre vonatkozólag, a néppárt zajos helyeslései között, a miniszter azt jelentette ki, hogy ha van különbség szerzetesrendü és világi tanítók között, úgy az a különbség csak az, hogy a szerzetesrendűek sokkal súlyosabb helyzetben vannak, mint a világiak, mert míg másutt csak a tanítót sújtja a fegyelmi intézkedés, addig a szerzetesrendek által fentartott (és ellátott ?) iskolákkal szemben a miniszter a 26. § súlyosbító eljárását alkalmazhatja, vagyis bezárathatja az iskolát. Ezt a felfogását azonban a miniszternek, bármilyen jóhiszeműnek tartsuk is, épen nem írhatjuk alá. Akárhogy olvassuk és bonczolgassuk is a 35. § végső passzusát s vétjük is össze a 26. §-sal, abba egy cseppet sem látjuk szigorúbb fegyelmi ellenőrzés alatt állónak a szerzetes, mint a világi tanítót, illetve iskolafentartót. Az iskola bezáratásának veszedelme itt is, ott is csak akkor fenyeget, ha az derül ki, hogy a 22. §. 1 a—c, pontjai alatt említett vétkekben nemcsak a tanitó, hanem a felettes iskolai hatóság is részes, — itt tehát a helyzet a szerzetesrendű iskolákra nézve egyáltalában nincs súlyosbítva. Ellenkezőleg, az az igaz, hogy a szerzetesrendű tanító és tanítónő nincs alávetve a törvény minden, fegyelmi vétséget megállapító rendelkezésének és jogtalan előnyt élvez a világi tanítóval és tanítónővel szemben. Ha valamely törvényben valakire vagy valamire nézve kivételes intézkedések állapítattnak meg, akkor a józan értelem és a helyes magyarázat szerint a törvénynek egyéb pontok alatt foglalt rendelkezései csak akkor és annyiban érvényesek, a mennyiben azok expressis verbis megemlíttetnek. Az az álláspont, a melyet a miniszter elfoglalt, a midőn azt mondá, hogy ha a kvalifikáczióra vonatkozó feltételek nem Írattak volna is bele a törvénybe, ipso jure mégis kiterjedtek volua a szerzetesrendü tanerőkre is, olyan törvénykiterjesztő álláspont, a melyet, azt hisszük egyetlen jogászember sem tesz magáévá, mert hiszen így a törvénybe belemagyarázásnak korlátlan tere nyílnék. Valamit én is értek a szövegmagyarázáshoz s annak főelveképen azt ismerem és azt alkalmazom, hogy csak a szövegből és sohasem a szövegbe magyarázhatunk. S ha ezt a helyes elvet alkalmazzuk a törvény 35. §-ára, akkor nem konstatálhatunk mást, mint csak azt, hogy mivel ez a szakasz a törvénynek bizonyos rendelkezéseit és bizonyos szakaszait, mint a szerzetesrendű tanerőkre is érvényeseket expressis verbis felemlíti: a törvénynek egyéb rendelkezései reájok nézve nem érvényesek. E külön kiemelt szakaszok között nem levén felemlítve a fegyelmi vétségeket és a fegyelmi eljárás módját megállapító 22. §, ez egész terjedelmében nem, hanem csak ama pontjaiban érvényes, a melyeket a 35. § utolsó alineája megjelöl. Ez az utolsó alinea pedig csupán a 22. § 1. a—c.) pontjait említi fel. S ha ennek logikai következményeit kivonjuk, arra az eredményre jutunk, hogy a szerzetesrendű tanerő nem vonathatik a miniszter által fegyelmi vizsgálat alá, ha 1. hitfelekezetek vagy egyes társadalmi osztályok ellen, úgyszintén ha a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat, vagy ha a törvény ellenére magán- vagy köztulajdon felosztásával ámít vagy növendékei vallását sértő nyilatkozatot tesz; 2. ha kivándorlási ügyekkel foglalkozik; 3. ha közbotrányt okozó erkölcstelen magaviseletet tanúsít; 4. ha növendékeivel durván bánik; 5. ha felettes hatóságával szemben engedetlenséget vagy durva tiszteletlenséget tanúsít; 6. egyáltalán tanítói és nevelői kötelességét vétkesen elmulasztja vagy azzal ellenkezően cselekszik. Az Utasítás 43. § a a törvény 22. § 1. a—c.) pontjaiba ütköző vétségekre nézve azt mondja ugyan, hogy ezeknek fenforgása esetén nem jő tekintetbe az iskola jellege, sem az a körülmény, hogy élvez-e államsegélyt vagy nem, — de ez, ha a szerzetesrendek által fentartott vagy ellátott iskolákra is értetik, eltekintve attól, hogy az f—i) pontokat nem említi, a d) és e) pontokra nézve már törvénykiterjesztést foglal magában s mint ilyen, bíróságilag nem érvényesíthető.