Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-01 / 9. szám

azért igaz, mert Ö mondta, hanem azt, hogy magatok Ítéljetek, mindeneket megpróbáljatok és a mi jó, azt megtartsátok. Ha mindeme és ehhez hasonló diktumokat, helyeikről kiragadva, a „modernizmus" álláspontjának erősítgetésére hozunk fel, akkor eljárásunk valóban semmiben sem különbözik azon szekták eljárásától, a melyek egy-egy rosszul értelmezett idézet alapján még a törvényes rendnek is ellenszegülnek és sokszor nem is könnyed mártirságra vállalkoznak. Mitrovics és ama „mesterek", a kiknek prédikáczióit átültette, Jézust ós az ő apostolait ilyen rosszul értelmezett, helytelen világításba áthelyezett idézetek alapján, egyszerűen kinevezik „modern" theologusoknak, a kik már előre látták, milyen nagy veszedelem származik abból az emberekre, az egész egyházra, ha a modern dogmák a makacskodó ósdiak részéről ellenszegülésre találnak. (L. különösen I. K. VI, XVII; II. K. XV.) Nem szükséges hogy bővebben írjak arról a theol. álláspontról, a melyet annak idején Mitrovics, illetve mesterei képviseltek. Elég, ha itt ez alkalommal csak annyit jegyzek meg az ő emlékük iránti teljes tisztelettel, hogy az ő nézeteik már nem korszerűek. Még azok is, a kik az evangéliomból nem fogadnak el többet lényeg gyanánt, mint azt a mii imumot, a mit Harnack ama világhírű könyvében nyújt, azok sem fogják már kielégítőnek találni azt a krisztusképet, a mely a Lang—-Mitrovics féle igehirdetésből elénk tárul. Az a theologia, a mely a bűnben nem lát egyebet, mint az erkölcsi fejletlenségnek bizonyos fokát, az „evangéliomban" pedig nem sokkal többet, mint egy vallásos zseninek „tudományát" és egy hithősnek szép életét és dicső önfeláldozását: nem elégséges arra, hogy pozitív, megrendíthetlen biztosságú alapra helyezze az ember erkölcsi életét. Egyébként, mint a legtöbb raczionálista, úgy Mitrovics sem volt következetes igehirdető. Néhol a legtúlzóbb intellektuálizmus hangjait halljuk felcsendülni beszédeiben, midőn nagy vehemencziával tör lándzsát az értelem szuverénitása mellett; máshol ismét: „alázattal borul le és vallja be, hogy boldogtalan ember az, a ki saját értelmi erejében bizakodva, általa mindent tudni és kimagyarázni vél". Egyszer: elég neki tudnia, hogy azokból a keresztről lehulló vércseppekből próféták, vértanuk, az emberiség újjászületése származtak; másszor — mint különösen az „Isten csak utoljára" cz. beszédében — a Jézus váltsághalálát egyszerűen kilöki a ker. vallás köréből. Általában nagyon szétfolyó, üres és erőtelen az az evangéliom, a melyet ezekben a beszédekben találunk. Az én szerény véleményem ós ítéletem szerint, ha csak ennyi az, a mit az éhező sokaságnak nyujtunk, akkor valóban nem csoda, ha ez éhesen, kielégítés nélkül távozik az igehirdetés színhelyéről. A bonczoló értelem szemüvegén át Jézus nála némely helyen az egyszerű ácsfiú, a názáreti kézműves, a ki nem az a Krisztus, a kit mi a bibliából ismerünk, a ki a kijelentés szerint az Istennek jobbján szüntelenül esedezik érettünk, hanem a ki csak az általa alapított vallásban, v

tudománybanu él közöttünk. De újból hangsúlyozom, hogy nagy ellentétek vaunak a szerző kijelentéseiben, és különösen eredeti beszédeiben tűnik fel itt-ott mélyebb evangéliomi hit. így p. o. az I. K. XVIII. számú húsvéti beszédnek végén, midőn gyülekezetét felhívja, hogy vele együtt üdvözölje a feltámadt Krisztust, az élet Fejedelmét és kérjék őt, hogy részeltesse mindnyájunkat halálának és feltámadásának hasznaiban és édes gyümölcseiben. De ha figyelembe vesszük Mitrovics, illetve Lang, Schwarcz stb. egész igehirdetését, könnyen reájövünk arra az igazságra, hogy ennek az iskolának hívei sokszor csak játszanak a szavakkal. Mert hiszen megvan őnáluk a ker. üdvigazságokra vonatkozó kifejezések egész komplexuma, csakhogy a bonczoló kritika, a szuverén értelem, kicsépelve ezeknek valódi ev. tartalmát és magvát, csak mint üres hüvelyeket kínálja azokat fel. Hogy ezen beszédekben a kálvinista ízt és jelleget hiába keressük, azt az elmondottak után felesleges is felhoznom. Csak egy dolgot említek itt fel. Van e kötetekben két beszéd, a hit és jócselekedetek egymáshoz való viszonyáról. Olvassa el bárki is ezeket és ítéljen. hogy helyes református felfogásuk van-e a szerzőknek (Hausrath, Werkmeister) a hit és jócselekedetek, vagyis a vallásnak és erkölcsnek egymáshoz való viszonyára vonatkozólag ? A mi már a beszédek külalakját illeti: úgy az eredeti, mint a sokkal nagyobb számú átdolgozott beszédek szép, erőteljes nyelvezetben jelennek meg. A beszédek felosztása a legtöbb esetben egyszerű. A textusszerűség azonban nem épen erős oldal. Sokszor bizony inkább csak jel és nem alapige gyanánt szerepel a textus és látszik, hogy könnyű volt egy-egy thémához, illetve máimeglévő beszédhez új textust is alkalmaznia a szerzőnek, illetve fordítónak. Az előszóra és a kötetek végén olvasható jegyzetekre vonatkozólag csak rövid megjegyzéseim vannak. Mindkettőből mélységes fiúi kegyelet és tisztelet sugárzik felénk. Plasztikus a kötet elején levő jellemkép. A „sok szenvedésnek és tengernyi csalódásnak" okait maguk a beszédek is megmagyarázzák. A lelki vívódásokat, küzdelmeket, a melyeknek árán eljutott ahhoz a hithez, a mely a beszédekben megnyilvánul, kiérezzük ezekből. A küzdelem annyival súlyosabb lehetett, minél inkább lesiklott ama igaz Fundamentumról. A kétely, a lelki vívódás fulánkja, a régi gyepű széthordása közben mélyen belefúródott és beletört lelkébe. A mi a jegyzeteket illeti, én is azoknak nézetén vagyok, a kik szerint jobb lett volna, ha ezek egészen elmaradnak. Én tudom méltányolni a kegyeletes kiadó érzelmeit, a melyek lelkében éltek, midőn ezen szellemi hagyaték kiadásához fogott; —- de némileg a túlságos fontoskodás látszatát keltik fel bennünk ezek a jegyzetek. Azok a „morzsák", a miket felszedegetett és közre-