Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-22 / 51. szám

Valami csodálatos, kiirthatatlan hit gyökerezett meg s él ma is sok ember lelkében, hogy az örökkévaló Isten a legnagyobb segítséget ez által a názáreti Jézus által nyújtotta a szegény, kiizködő emberiségnek, sőt, hogy ő maga hajolt le a názáreti Jézusban hozzánk. Ha ez a hit nem alaptalan, akkor a Jézus élete folyamának forrásai ott fenn vannak az örökkévalóságban, épúgy, mint a Nilus hatalmas árjai kifogyhatatlan tavakból zúgnak alá. Isten nagysága és dicsősége. Természetesen, az örökkévalóságba Isten csak hitünk és tudásunk erői által emel fel, mint a hogy néhol, hegyes vidékeken a csúcsokra egy, a gőz ereje által hajtott kocsi juttatja fel a kiváncsi halandót. Mikor azonban az ember elérte czélját s a hegy tetején áll, akkor már nem azt a szerény kis alkotmányt látja, a melyben feljutott, hanem élvezi a magaslaton elibe táruló kilátás összes szépségeit. Talán eleinte szédül, de lassanként megszokja a rendkívülit, s mindazt a fenségest, a mi előtte feltűnik, gyönyörködő lelke mind természetesebbnek találja. Az emberi lélek is szédül, a mikor az Isten közelébe jut. Az Isten gondolata sok emberre nézve még távolról is elviselhetetlen. Mindazok a vélemények, a melyeket a különböző egyéniségek az Istenről megalkottak, voltakép az Istentől való távolságnak, vagy hozzávaló közelségnek a mutatói, s ezzel kapcsolatban annak a sötétségnek vagy mindjobban derengő fénynek a kifejezői, a mely az emberi lelket körülveszi. A ki azt mondja, hogy: nincs Isten, voltakép azt vallja, hogy rá nézve az Isten gondolata teljesen elviselhetetlen. Az emberi lélek e ponton oly nyomorult, oly hitvány, oly tudatlan, oly állatias, hogy az isteni Lélek hatásainak elfogadására teljesen alkalmatlan. E teljes sötétségből jut az emberi lélek, kinos és gyötrelmes sejtelmeken át, arra a bizonyosságra, hogy az Isten nemcsak létezik, hanem szeret is bennünket. A míg azonban ez a tudat teljesen boldogító bizonyossággá válik, addig az emberi léleknek sok küzdelmet kell kiállania. A lélek örül ugyan, hogy az Isten közelébe jut s egyúttal belátja, hogy a távolság, mely Istentől elválasztotta, nem térbeli, hanem lelki távolság. Az érzéki világhoz való tapadás s az a gonosz szó, a mely azt súgta, hogy az érzékin való csiiggés boldogságot ad, ez választotta el az Istentől, a kit mindenhol meg lehet tapasztalni. A mikor a lélek sajátságos kábultságából felébred, hamarosan megtudja, hogy Isten létezése nemcsak feltétlenül bizonyos, hanem hogy az a legtökéletesebb létezés is. De épen az a körülmény, hogy a teljesen tökéletes lényt látja maga előtt, megdöbbenti, s az iszonyú, szédületes magasságban, a melyre eljutott, kétségbeesve kiáltja Ézsaiás prófétával: „Jaj nekem, mert látták szemeim a királyt, a seregek Urát." (Ézs. 6, 6) Van-e segítség Istennél ? Természetes, hogy a lélek, a mikor ébredez, mindig szivesebben foglalkozik az Isten gondolatával, mert reméli, hogy az Istennél segítséget, szeretetet, irgalmat fog találni. De természetes az is, hogy a mikor figyelme teljesen az Isten felé fordul s a mikor az Urat nagysága és fensége egész dicsőséges sugárzásában látja maga előtt: megdöbben és szorongva kérdezi magától, hogy a tökéletes Isten nem fogja-e összetiporni és megsemmisíteni? Ilyen állapotában nagy kínokat áll ki a lélek, de mégis édes kínok ezek! A ki ezeken keresztül ment, az aztán világosan látja, hogy a kérdések kérdése az emberre nézve nem az, hogy: van-e Isten, hanem az, hogy : segít e rajtam az Isten ? Szóba áll-e velem ? Törődik-e azzal, hogy én boldog vagyok-e vagy boldogtalan? Épen tökéletességénél fogva nem azt mordja-e, hogy: megmérettél, hiányosnak találtattál, tehát kivága tol ? Szóval a kérdések kérdése ez, hogy Jézussá lesz-e az Isten, vagy nem ? Nem képzelődés-e, a mit a név által is, de sok másféle módon is, az emberi elme kifejezésre akart juttatni, hogy t. i. az Örökkévaló segítségünkre jön? Talán szeretet is van a tökéletes Istenben, de van-e szeretet a tökéletlen iránt? A felelet e kérdésre nem lehet sem a hit, sem a tudomány szempontjából más, mint az, hogy: bizonyára van. Ez épen a Jézus-elem az Istenségben! Csakhogy jól meg kell érteni, mit jelent ez a felelet. Itt igazán az emberek óriási nagy többségének egy veszedelmes előítélettől kell megszabadulnia. A legtöbb ember szeretet alatt, még az Isten szeretete alatt is, gyengeséget ért. Már pedig világos, hogy az Isten szeretete és általában az igaz szeretet nem lehet gyengeség, mely mindent elnéz. Hiszen a szeretet a tökéletlen emberi lény iránt, még ha tiszta, igaz szeretet is az, ellenkezni látszik az Isten tökéletességével. Az a hamis szeretet pedig, a mely az igazi szeretetet eltakarja, valóban ellenkezik is. Isten csak abban az esetben szerethet tökéletlen lényeket, ha van benne valami készség arra, hogy azoknak hiányait kipótolja s e czélból hajlandó értök azt az áldozatot meghozni, hogy tökéletes szentségét nem fordítja mindjárt ellenünk, mint büntető hatalmat, hanem azt, mint eszményt állítja oda, s nemcsak türelmesen vár, a míg a tökéletlenség az eszményt megközelíti, hanem gyarló teremtményeit segíti is, hogy amaz eszményi tökéletesség felé közeledhessenek. Az isteni szeretet lényege tehát az, hogy nem semmisíti meg a tökéletlent, hanem magasabbra emeli. Ha az Istenben szeretet nem lenne, akkor a tökéletlen, kivált az elfajuló, egy pillanatig sem állhatna meg, mert nem lenne joga a tökéletes igazgatás országában csak egy piczike hely elfoglalására sem. Hogy az Isten szeretete ilyen szeretet, azt azok egészen jól tudják, a kik e szeretet nyilvánulásai elől szívöket és lelköket el nem zárták, sőt készek voltak ama nagy harcz megharczolására, a mely feltétlenül szükséges arra, hogy nyomorult, alsóbbrendű lényünk ama magasabb szeretetet igazán élvezhesse. De azok is, a kik az Istentől még távol vannak, nyerhetnek helyes sejtelmeket arról, hogy az Istenben van segítség, van szeretet, van Jézus-elem, ha a tudomány bizonyságtételeit elfogulatlanul hallgatják. A tudomány bizonyságtétele. Hogy a tudomány szava e tekintetben szintén mutat utat, sokáig nem sejtettem. Néhány évvel ezelőtt azonban ép ott nyertem világosságot, a hol nem is vártam. Herbert Spencer „Élettanát" olvastam. Teljesen elmerültem a mű szépségeibe s az „Első elvek" sivársága s nyilvánvalóan kétségbeesett világnézetének áttanulmányozása után jól esett azt mondanom, hogy Herbert Spencer arra a szemére ugyan, a mellyel az Istent nézte, vak volt, de azzal, a mellyel az alsóbbfokú életjelenségeket vizsgálta, kitűnően látott s azok törvényeit jól állapította meg. Átengedtem tehát magam bölcs vezetésének s egyáltalán távol volt tőlem, hogy vallásos igazságokat keressek. Ezt hangsúlyoznom kell, mert hiszen véghetetlenül fontos tételeink értékére nézve, hogy azok milyen módon keletkeznek. Állíthatom, hogy a teljes elfogulatlanság állapotában voltam. Figyelmemet kizárólag arra irányoztam, a mit Herbert Spencer az életjelenségekről mond s lépésről lépésre alávetettem magam az ő hatalmas érveléseinek.