Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-03 / 5. szám

kedés már magában hitetlenség és istentelen dolog; hogy az embernek hinni kell, s kötelessége elfogadni az egyház által felállított dogmákat — vizsgálódás nélkül. Ez a két tábor hosszú idők óta szemben áll egymással és támadja egymást. Olykor-olykor csendesül az elkeseredett küzdelem; kölcsönösen engedményeket tesznek egymás részére. De azután újra még hevesebb konfliktusba keverednek. Vannak, a kik a kibékítésen fáradoznak. Különféle theóriákat állítanak fel, pl. a határok kijelölésével. De a kérdés ez úton még ma sincs megoldva. Mert ilyen nagy kérdésnek megoldásához több kell, mint emberi bölcseség. A kérdésre már csaknem 19 század óta megvan az egyetlen helyes felelet. Krisztus adta meg. A legnagyobb kérdésekben a legnagyobb bölcseséghez, a világ Világosságához kell fordulnunk. A mi problémánkra nézve is több helyen megtaláljuk szavaiban a helyes megoldást. De ezúttal csak arra az egyszerű s mégis végtelenül gazdag tartalmú példázatra utalok, a mely a magvetőről szól, s a mely a legtisztább és legvilágosabb felelettel szolgál a mi kérdésünkre is. Mi kell a mag növekedéséhez? Két dolog; az egyik az egészséges, jó mag, a másik a jó termőföld. Az egyikről gondoskodik a magvető, a másikról az eke, a szántó ember. A legjobb mag is hiába esik a köves helyre. S viszont a legjobban megmunkált föld se terem, a míg belé nem vetjük a magot. E két tényező kell a növekedéshez, haladáshoz, emelkedéshez. íme, a kultura s a keresztyénség egymáshoz való viszonyának nagy kérdése megoldva. Amaz útegyengetője emennek. Amaz szánt, emez magot ád. A keresztyénség felhasználja a kultura eredményeit, a tudomány vívmányait, de ezek fejében azt gazdagítja, belé életet ád. Tehát nem állhat egymással szemben a két tábor. Egy felséges eszme összebékíti őket, t. i. az Isten országának eszméje. Ennek a szolgálatában kell állania e földön mindennek. Az igazi haladásra, a valódi emelkedésre, az igazi czivilizáczióra való törekvésben összeölelkezik a „kultura" s a „keresztyénség" és nem törnek egymásra, hanem karöltve haladnak egymás mellett, és munkálkodnak a nagy eszme megvalósításán. A tudományos kutatásoknak, az iparnak és kereskedelemnek eredményei, s mindaz, mit e szó alá foglalunk: kultura, az embervilágnak roppant kiterjedésű szántóföldjén s az egyesek életében is a szántást végezi; előkészít a magasabb befolyások, nemesebb eszmék s czélok, szóval: az Isten igéje számára. A jó „aratást" tehát a kettő együttesen eredményezi. A csupán kultivált elme, a tisztán tanult, művelt, iskolázott lélek nem több, mint a megmunkált föld. Akármilyen termékeny, bármennyire megbámulják az átlag-emberek: csak üres, bevetetlen föld, a melyre hiába jő el az aratás ideje. De másfelől a keresztyén vallásnak is szüksége van a kulturára. Néha ugyan megtörténik, hogy a sziklára hullott mag is megfogamzik, kihajt, gyökeret ver és sokszor szétfeszegeti a legkeményebb sziklatömböt is. De az ilyen csodás működése az isteni gondviselésnek csak kivételes. A rendes proczesszus az, hogy a mag, az Ige, megmunkált, meglágyított, mélyreszántott földre, engedelmes akaratra, fogékony lélekre és kész szívre talál. Kulturának és evangéliomnak tehát találkozni kell mindenütt. Különösen az oktató- és nevelő intézetekben. Az elemi iskolában nem elég az írás-olvasás, számtan, földrajz; sőt még az sem elég. hogy néhány unalmasan megírt s élettelenül előadott bibliai történetet a növendékekre erőszakolunk. Vigyük oda az élő Igét, az elevenítő Lelket, a Krisztust. Es a legmagasabb fokon, az egyetemi életben is ennek kellene történni. Ma még ott állunk, hogy az egyetemekről szétbocsátott ifjúságunk legnagyobb része a szó mélyebb, t. i. evangéliomi értelmében épen nem mondható „művelt"-nek. Magasabb eszmék, mélyebb igazságok és nemesebb törekvések iránt megkeményedett elmével és szívvel, megcsontosodott, makacs akarattal jönnek vissza tanulmányaikról. Az ilyen lelkek pedig kultiválatlan, műveletlen földek, és nem hoznak igazi nemes gyümölcsöket, sem a társadalmi, sem az egyházi életben. Es itt a mulasztást csak protestáns egyházunk pótolhatja. Foglalkoznunk kellene a tanulóifjúsággal és támogatnunk kellene azok munkáját, a kik már ez irányban mozgolódnak. Külföldön jártamban szerzett tapasztalataim között a legbecsesebbek egyikének tekintem azt, a mit az ifjakkal való foglalkozást s ezek nevelését illetőleg szereztem. A társadalmi és egyházi életnek egyformán központi kérdése az ifjúság nevelése, képzése, a mely nemcsak bizonyos ismeretekkel való elhalmozásban, de főként abban áll, hogy karakterüket megnemesítik s a lelki élet fejlődésének helyes irányt adnak. Az ilyen czélú ifjúsági egyesületeknek, szövetségeknek áldásait régi idők óta élvezik más nemzetek és más országbeli prot. egyházak. A magyar prot. egyházak pedig még mindig szűkölködnek ez áldások nélkül. Néhány ifjúsági egyesületünk, főiskolai hallgatókból álló szövetségünk vagy körünk van mindössze, s ezek is majdnem mind csak tengődnek. Pedig már régóta beszélünk, értekezünk, írunk, felolvasunk az ilyen mozgalmakról — hivatalos egyházi értekezleteken is. Menjünk már tovább egy lépéssel. Az iskolák nagyrészt még kezünkben, a tanuló-, sőt akadémiai ifjúság nagy része még hatáskörünkben. Ezekhez még hozzáférhetünk. Vigyük be az evangéliomi erőket a nevelésbe, az iskolákba, felsőbb intézetekbe. Elemi iskoláinkban létesítsünk vasárnapi iskolákat, a gimnáziumok növendékeiből alakítsunk bibliaolvasó ifjúsági szövetségeket, és akadémiáink fiatalságát szintén tömörítsük ilyen czélú szövetségekbe, s próbáljunk összeköttetést keresni a külföldi egyetemeken régóta virágzó ilyen főiskolai körökkel. így azután megérjük, hogy nemcsak szántogatunk, — úgy, a hogy — hanem mélyebbre engedjük az ekét; azután pedig, a mi különösen fontos: vetni is kezdünk.