Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-03 / 5. szám

autonomiánk jellemével, az 1790/1. évi vallásügyi törvénnyel, egyházaink egész múltjával és utat tör a konzisztoriális egyházalkotmánynak, melynek sarktétele az, hogy a fejedelem a fenhatósági területén élő prot. egyházaknak törvényes és jogszerinti feje. Minden olyan érvelés, mely a jelenlegi kormány eljárását s a zsinatnak ezzel szemben való állásfoglalását abból a szempontból támadja, hogy a király a magyar prot. egyházi törvényhozás „másik faktora1

', téves alapból indul ki s igy elvetendő. Hiszen autonómiánkat nem hogy megvédené, sőt egyenesen kiszolgáltatná a királyi, azaz az állami hatalomnak, jogot adván annak nemcsak az egyházi törvényhozásba, hanem az egyházi kormányzatba való tényleges s jogszerű beavatkozásra is. Ebből a szempontból kifogásolom azt is, hogy egyházi törvényeink legfelsőbb jóváhagyását „szentesítés-"nek nevezik. Használja e szót a kormányelnöki leirat, használja a zsinati elnökség, használják a szónokok és irók egyaránt. Holott a „szentesítés" csak az állami törvényhozásban fordulhat elő, annak az eljárásnak kifejezésére, hogy a király, mint a törvényhozás másik s egyenjogú faktora, a maga akaratával hozzájárul a törvénytervezetben megnyilatkozó nemzeti akarathoz s így a nemzeti akaratban az állami szuverenitás teljességének bizonyítékát szolgáltatja. A királynak ama joga, hogy egyházi törvényeinket legfelsőbb jóváhagyása alá kell terjesztenünk, a legfőbb felügyeleti felségjogból származik. Ezért a király nem társtörvényhozó egyházaink mellett, hanem azoknak magasan föléje van rendelve, mint az állami szuverenitás megtestesítője, képviselője. Igaz, hogy ez által egyházaink alárendeltetnek az állami szuverénitásnak, mi a protestantizmusban otthonos államjogi felfogásnak teljesen meg is felel, — de egyszersmind ez adja meg a lehetőséget bármely egyházi autonómiának is, szemben az állammal. Az egyházi törvényeknek legfelsőbb jóváhagyása nem szükségszerű folyománya a legtöbb felügyeleti felségjognak. Hazánkban csak az 1790/1. évi 26. t.-cz. statuálta ezt, az akkori „Magyarország" két prot. egyházára nézve. Azelőtt nem létezett ott sem, a mint nem létezik ma sem az erdélyi terület prot. egyházaival szemben. Az érintett törvényczikkbe is csak a mi jogaink ellen, vagy legalább is annak megszorításán buzgólkodó róm. kath. rendek sürgetésére vétetett bele. A legfelsőbb jóváhagyás joga, bármint jött is létre, az autonómiának korlátja s a bizalmatlanság szüleménye. Vele szemben tehát kötelességünk őrködni a felett, hogy tényleg ne legyen több, mint a jogos állami érdekek megóvásához szükséges legfőbb felügyelet. Őrködnünk kell a felett, hogy annak gyakorlása autonomiánk épségét ne sértse, de a mellett egyházaink államjogi helyzetét se érintse hátrányosan. Mindkettőt úgy érhetjük el, ha magunk szigorúan ragaszkodunk a törvényekhez és megkívánjuk, hogy az állam, illetőleg ennek cselekedni jogosított szervei is ugyanezt tegyék. Különösen ügyelnünk kell arra, hogy a törvényben biztosított jogok minimumához is ragaszkodjunk mindaddig, míg a törvényben kifejezett bizalmatlanság minimuma is fennáll velünk szemben a gyakorlatban. Már pedig a legfőbb felügyeleti jognak az előzetes czenzura útján gyakorlása — mint a törvényben elő van írva és a mint tényleg gyakoroltatik is — nem az állami sznverénitás követelménye, hanem az állami ommipotenczia gondolatának és az uralkodó vallás intézményének eszméitől telített állami egyházpolitika szülte bizalmatlanságnak szülötte a protestantizmussal szemben. Most már az a kérdés, hogy mit mond a törvény ? ! Az 1790/1. évi 26. t.-cz. 4. §-a szerint „az alkotott kánonok és szabályok, csak miután a királyi főfelügyeleten átmentek és helybenhagyást nyertek, bírjanak érvényesség erejével". A törvény szavai szerint zsinati „kánonaink és szabályaink" „érvényes erejéhez", azaz hatályához megkívántatik, hogy azok a királyi főfelügyelet alá terjesztessenek, ezen átmenjenek és királyi helybenhagyást nyerjenek. Ebből e contrario következik, hogy a mi egyházi törvényeink mindaddig nem léphetnek hatályba (bár szerintem „érvénnyel" bírnak), míg a királyi főfelügyelet alá nem terjeszttettek, míg e főfelügyeleten át nem mentek, míg a királyi helybenhagyást meg nem nyerték. Minthogy a királyi helybenhagyás kérdése a legfontosabb, azért ezt kell nekünk mindenekelőtt elemeznünk. Az soha nem volt sem kétség, sem vita tárgya, hogy a helybenhagyás „királyi", azaz a felségnek személyes ténye, melyet az állami törvényekben előírt módon gyakorol, vagyis 1848 előtt a törvényes kormányszékek, 1848 óta a felelős minisztérium útján. De most egyszerre annál vitásabbá válott a helyben nem hagyás kérdése, t. i. hogy ez is „királyi" tény-e, melyet a Felség személyesen gyakorol? A helyben nem hagyás, vagyis a jóváhagyásnak megtagadása történhetik hallgatólag és kifejezetten. Hallgatólag történt az 1791. évi budai kánonokkal szemben és kifejezetten úgy az 1881—2. évi debreczeni, mint az 1891—3. évi budapesti zsinat által alkotott egyházi törvényekkel szemben. Minthogy a hallgatás nem tény, ennélfogva csupán a két utóbbiról beszélhetünk, t. i. a debreczeni és a budapesti zsinat törvényeiről, melyeket a Felség, köztudomás szerint, nem hagyott jóvá abban az alakban, melyben hozzá fel terjeszttettek, hanem módosításokat kivánt s csak ezek megtörténte után adta meg a jóváhagyást. Nem gondolom, hogy akadjon valaki, a ki elvitatni akarná, hogy ama két zsinat törvényeinek jóváhagyás nélkül, bizonyos észrevételek kíséretében történt visszaküldése más volna, mint a jóváhagyás megtagadása. Mert hiszen, bármily udvarias volt is a forma, melyben a munkálatok visszaküldettek s az észrevételek közöltettek, a dolog lényege az, hogy a törvények a jóváhagyást nem nyerték meg, azaz a jóváhagyás tőlük megtagadtatott. Feltételesen kilátásba helyeztetett ugyan