Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-22 / 38. szám

és megtisztult lelki szemekkel tekintünk előre arra a pályára, a melyen Isten segítségével futni óhajtunk a jövő tanévben és minden elkövetkező években, itt ebben az iskolában és ama másikban is, a melyet az élet iskolájának neveznek. Ez ünnepélyes órában felmerülnek lelki szemeink előtt a reánk és az önökre várakozó köter lességek. Nem részletezem ezeket! En csak három betű, illetve három szó jelentőségéről akarok megemlékezni. Olyan három szónak jelentőségéről, a melyek egymással kapcsolatban a leghívebben fejezik ki ama kötelességek egész halmazatát, a melyek reánk lelkészekre, tanárokra és önökre, mint Istennek előkészülő szolgáira vonatkoznak. E három betű: V. D. M., jelentőségük: Verbi Dei Minister, Isten Igéjének Szolgája. Ezekkel jelölték meg őseink hitüket, szolgálatuk minőségét, jellegét. Es valóban találóbban nem lehet megjelölni ma sem azon szolgálatot, a melyre önök készülnek és azon kötelességeket, a melyek önökre várakoznak. Isten Igéjének Szolgája! Ezzel egy birtokviszony van kifejezve, a melyben Isten igéje a birtokos és mi felemelt fővel valljuk magunkat a viszony másik tényezőjének. Isten igéje! a ebben a két szóban adva van az isteni munkásságnak egész programmja. Véssék mélyen bensejükbe e szavakat és ezek jelentését! Itt tanulnak önök arról, mi az a logos, honnan vette a keresztyén bölcseség e kifejezést, milyen viszonyban volt ez más világnézletek által előkészített fogalmakkal. De a különböző theoriák, Istenre, világra, emberre vonatkozó bölcsészeti és theol. nézetek szövevényei között e két szóban kifejezett igazság legyen az önök kezében eligazító fonál. Isten igéje! E két szóval jelölte meg a ker. bölcseség klasszikus rövidséggel és pontossággal ama nagy idvezítő igazságot, hogy nekünk egy örökkévaló és pedig nemcsak e világban levő, ennek jelenségeiben felolvadó, hanem e világ felett álló, abszolút és mégis személyes Istenünk van, olyan t. i., a ki szólott hozzánk és a ki velünk ebből kifolyólag szent szövetségre lépett. Isten szólott hozzánk! Ezen igazság mellett állunk rendíthetlenül és tudjuk, hogy az, a mit Istenről hirdetünk, nem ész-spekulácziók eredménye, nem is csupán belső tapasztalatok, át- és megélések produktuma, hanem annak a történelmi kijelentésnek kifejezője, a melynek középpontján Jézus Krisztus van. A mi szolgálatunk gyúpontjában azon kötelességünk áll, hogy az embereket Istenhez vezéreljük, bennük Istenbe vetett hitet, bizalmat ébreszszünk. De ne^feledjük, ezen Isten-hithez mi magunk csak a teljes Jézus Krisztusba vetett hit által juthatunk és másokat is Istenhez csak ebben a hitben vezérelhetünk. Ha tehát magunkat Isten igéje szolgáinak valljuk és tártjuk, akkor ez alatt azon Igét értjük, a mely megjelent testben és közöttünk sátorozott, nem mint egy földöntúli fantom, hanem mint olyan, kit emberek „láttak és kezeikkel megtapasztaltak". Minekutána az Isten sok rendben és sokképen szólott volna régen az Atyáknak a próféták által: ez utolsó időben szólott nekünk az ő Fia által! Az igének, melynek szolgálatában állunk, feltétlen bizonyossága, idvezítő ereje abban áll, hogy ez nem bizonyos rendszerbe foglalt erkölcsi igazságok, törvények foglalata, hanem alfája és ómegája egy élő személyiség. Mi az Istennek örökké élő Igéjét, a Krisztust prédikáljuk és azt szolgáljuk. Nem a szeretetről általában beszélünk, hanem arról, a mely a Krisztusban hozzánk lehajolt és a mely oda vezérel bennünket másokhoz is. Nem annyira a megváltásról prédikálunk, hanem oda állítjuk az emberek elé a Megváltót, a ki a kereszten érettünk meghalt. Önök majd sokat fognak itt tanulni különféle theol. iskolákról. Szükséges is ez, mert megismerik ezekből az emberi ész vívódásait, titáni küzdelmeit ama nagy problémák körül, a melyek az emberi életre vonatkoznak. De a mi szolgálatunk Isten igéje körül akkor jelenik meg a maga őserejében, ha minden habozás és félreértés nélkül a teljes Krisztust prédikáljuk. Azt t. i., a ki feltétlen Igazság és egyetlen út Istenhez, a mindenható Atyához, a ki nem csak próféta, hanem király és főpap. T. Uraim! Hirdessük nagy lelkesedéssel a Jézust, az embernek fiát, a ki ezelőtt mintegy kétezer esztendővel itt a földön élt, tanított, könynyeit és véres verítékét a föld porába hullatta, hordott töviskoronát és mint a legnagyobb hős martirhaiáit halt azon igazságokért, a melyekért élt és hirdetett. De ha csupán ezt tesszük, akkor nem vagyunk a teljes Istenigének szolgái. Nekünk azt a Jézus Krisztust kell szolgálnunk, a ki által, mint egyedüli Idvezítő, Megváltó által az isteni kegyelem és élet részeseivé leszünk, a kinek adatott hatalom mennyen és földön és velünk van mind a világ végeztéig. Mondhatom önöknek, t. uraim, ha figyelemmel kisérjük a legújabb theol. tudományos mozgalmakat, azt találjuk, hogy még talán egyetlen korban sem fordultak a tudósok oly nagy, szinte lázas érdeklődéssel a Jézus Krisztus személye felé, mint épen most. Mintha újból megelevenedett volna az Idvezítő eme kérdése: „Engemet, embernek fiát, kinek mondanak lenni az emberek?" És az előttünk fekvő történeti okmányok alapján a theologusok, a bonczoló kritika, az összehasonlító vallástudomány minden eszközeivel igyekezáek tiszta és