Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-08 / 36. szám

Most vegyük az „Ébresztő" tartalmát I Hogy én „kemény megrovásban részesítem, inzultálom, méltatlanul megtámadom, gyanúsítom, gyalázom, rágalmazom az egyházmegyei gondnok urat, vezéremberünket, felsőbb hatóságomat ..." Mert ezek mind benne vannak kartársam „Pár szavában ! ?" Még az is, hogy a „jezsuitafogást a protestantizmus megejtésére" szintén az egyházmegyei gondnok úrnak tulajdonítom. Hát ezt nem ! Valaki másnak! Meglehetősen tudjuk országszerte, hogy ki az a nagy jezsuita, a ki Il-ik Pázmányként esett neki annak a kevés protestáns rekatholizálásának, a kit az első Pázmány, meg egyéb veszedelem e hazában meghagyott. Támadás, inzultálás, hogy van-e az én czikkemben ? — mindenkinek a vérmérséklete, gondolkozásmódja által körülhatárolt ítélőképességére bízom. Csak tessék az egyházmegyei gondnok úrra azon szavaimat, kizárólag csak azokat vonatkoztatni, melyeket én ő róla írtam. Tessék jól megnézni, hogy én az egyházmegyei gondnok úrnak sem személyét, sem cselekedetét egy szóval nem illettem, nem bíráltam, nem is akartam; én felszólításomra csak az adatok közlését várom a minisztériumból és bizonyosra veszem, hogy meg is kapjuk. Avagy talán a sorok közt azt akarja sejtetni Ph. kartársam a távolabb állókkal, hogy ón nem igazat mondtam ?! . . . Hát ezt csak azzal a számítással tehetné Ph. kartársam, hogy kérdőre vonatás esetén mind maga az egyházmegyei gondnok úr, mind az ott jelenvolt 30—40 ember meg nem történteknek jelentenék ki a megtörténteket; így azt is, hogy a pohárköszöntő hatásából míg a jelenlevők felocsúdtak, perczek, sok perczek kellettek, a mikor aztán egy világi rendű képviselőnk tette meg előzékeny modorben észrevételeit a rendkívül váratlan kijelentésekre. De hát Ph. kartársam csak nem tételez fel nem igazmondást annak a gyűlésnek egy tagjáról sem ?! . . . Most még Ph. lelkésztársam felfogására egy-két észrevételt! „Súlyos szavak stb. egy lelkésztől felsőbb hatóságával szemben!" Én eddig még a királyhágóninneni, szabadabb levegőjű egyházkerületekben ilyet nem hallottam, ilyen felfogást nem ismertem. Mert;

t. lelkésztársam, az ön kijelentése fenyegetés. Hát vegye tudomásul lelkésztársam, hogy én az egyházmegyei gondnokot (nem a szóban forgót, kinek személye iránt a legmélyebb tisztelettel vagyok), sőt az egyházkerületit is, avagy még a konvent, akár a zsinat elnökeit is, a magok személyére nézve nemcsak a fehér asztalnál, de sehol „felsőbb hatóságomnak" el nem ismerem ; azért is pedig, mert ilyeneknek őt vagy őket törvényeink még eddig meg nem tették; és ha talán valaha megtenni akarnák, e törekvés ellen én, ha értéktelen erővel is, de utolsó lehelletemig küzdenék. Nekünk, lelkészeknek, de csakis egyházi ügyekben, felsőbb hatóságaink a gyűlések (egyházm., egyházkerületiek stb.) és az egyházi bíróságok. Bármilyen bizalmi magas állást foglaljon is el valaki egyházunkban, annak joga egy lelkészt üldözni, avagy egyházi fegyelmi úton büntettetni nincs, viszont ellene az a lelkész egyházfegyelmi vétséget egyedül hivatalos tényke" dósé ideje alatt követhet el, ha abban akadályozza, vagy sérti. Az adott esetben, feltéve, ha én az egyházmegyei gondnok urat sértettem volna, Ő csakis mint" polgár, polgári per útján kereshetne magának elégtételt, de nem mint felsőbb egyházi hatóság. Ismét mondom pedig, hogy én az egyházmegyei gondnok úrnak csak kijelentéseit írtam le, személyét, sőt tettét is nem gyaláztam, nem rágalmaztam. Itt tehát nincs helye érzékenykedésnek, még kevésbbé fenyegetésnek, hanem az adatok kiszolgáltatásának, melyeket kértünk. Lelkésztársam pedig a fenyegetéssel vigyázva bánjon ! Tűzzel játszik. Esetleg étvágyat gerjeszthet. Étvágyat arra, hogy „renitens" papokat fellakmározzanak. A lehetőség eszméjét erre ím t. lelkésztársam világ elé dobta. És vájjon, t. társam, kizártnak tartja magánál azt az esetet, hogy az igazság érdekében valaha egy „felsőbb hatósága" ellen felemelje szavát?! . . . Még egyet! A szeretet, t. lelkésztársam, nem parancsolja azt, hogy az igazságot, az egyetemes igazságot alárendeljük, vagy elhallgattassuk az egyéni érdeknek, vagy érdekkel. Az ú. n. „tekintetek", mikkel magán- és közéletünk telítve van, igenis már ezt megtehetik. Az „Egy kis ébresztő" írója. * Bár a hely. szerkesztőség megtette megjegyzéseit Philaletés czikkére, az „Egy kis ébresztő" írójának, a maga álláspontjának védelmezésére alkalmat kellett adnunk e válasz közlésével. Úgy vagyunk meggyőződve, hogy az író az „Egy kis ébresztő"-ben nem támadta és nem rágalmazta meg a szóban forgó egyházmegyei gondnok urat, sem mint embert, sem mint gondnokot, csupán a felett jajdult fel, hogy még abban a fontos poziczióban is, a melyben az egyházmegyei gondnok úr, mint politikus áll, úgy ítélik meg a protestánsok sokszoros kopogtatását, mint türelmetlenséget, a mi miatt szégyenkezniük kell a prot. miniszteri tisztviselőknek. S nem tett egyebet, mint ennek a reánk nézve megszégyenítő felfogásnak adatokkal való igazolását kérte. Hogy sokszor kopogtatunk, zörgetünk a kultuszminisztérium ajtaján panaszainkkal, kérelmeinkkel, az bizonyos. De ez nem türelmetlenségünket bizonyítja, hanem csak azt a szomorú tényt, hogy van okunk bőven a panaszkodásra s vannak jogos igényeink, a melyeknek kielégítését még mindig kérnünk, sürgetnünk kell. Azokat a panaszokat, kérelmeket nem a türelmetlen papok, hanem az egyetemes konventek és egyetemes gyűlések terjesztik fel a minisztériumhoz. Ezek a testületek, tudjuk, hogy komolyan megfontolják, hogy mit és hogyan terjesszenek fel, s ha megteszik a felterjesztéseket, bizonyára fontosaknak látják az ügyeket, a melyekben felírnak. A szóban forgó egyházmegyei gondnok úr tehát, exponált állásában, annál a fehér asztalnál elmondott beszédében nem a türelmetlenkedő papokat, hanem a türelmetlenkedő, sőt talán épen szem-71*