Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-01 / 35. szám

igazi kedve szerint dolgozhatik; annál kevesebb lesz a ma még majdnem minden téren ijesztő mértékben növekedő gyilkos korrupczió, a melyből csak vagy a nagy elhatározásból eredő gyors megtérés, vagy a halál, a biztos romlás válthat meg. Ez alkalommal a nevelői feladatát kivánjuk hangsúlyozni az egész iskolázásnak, különösen pedig épen a középiskoláknak. Magáról az oktatásról úgyis sok szó esett már tanügyi lapokban, folyóiratokban, tantervekben és utasításokban, tanári testületekben, gyűléseken. Szó sincs róla, sok-sok itt is a tennivaló: jól tudják ezt az iskolát közelebbről ismerő emberek. De az oktatás ügyén időlegesen is mindig lehet és kell is javítani, segíteni. Például a manapság oly sokszor hangoztatott * „túlterhelés" ügye magától és egyszerre eltűnik a tanárjelöltek gondos, igazi pedagógiai kiképzése, a tanító tanárok lelkiismeretes megválogatása s a működő tanárkarok egyöntetű módszeres tanácskozásokon felépülő, lelkes munkálkodása s a szülőkkel minél gyakoribb érintkezése után. Mert tulajdonképen az egész túlterhelés csak a módszer kérdése. És sok más ilyen igazán apró és múlékony, de a szülőktől sokszor hangoztatott és előttük rémesen fontosnak feltűnő kérdés okos belátással s kölcsönös jóakarattal könnyen rendezhető. Ám ez nem azt teszi, hogy maga az oktatás ügye kevésbbé fontos és talán lényegtelen; távolról sem. Hiszen az oktatás az emberré nevelésnek nem nélkülözhető elemi föltétele; s a melyik iskola nem fordít rá elegendő gondot, az rossz és nevére is méltatlan intézet. De azt kérdezzük a nyilvános intézetben működő középiskolai tanároktól, sőt az elemi tanítóktól is: gyakran találnak-e a folytonosan kálkulus és tanulásbeli előmenetel után kérdezősködő szülők nagy seregében olyan apákat és anyákat, a kik gyermekeik erkölcsi és jellembeli fogyatkozásaikat vagy jelességüket kívánnák közös megbeszélés tárgyává tenni azokkal, a kik az év nagy részét gyermekeik körében töltik el, a tanárokkal és tanítókkal ?! Vagy talán épen véleményt és irányítást várnának az iskolától magától; hiszen pedagógiai dolgokban mégis csak a tanárok és tanítók a leghivatottabbak vélemények adására és útbaigazításokra?! Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a felelet tagadó lesz. S hogy tagadó a felelet, ebben az iskolának és családnak egyforma része van. Gyűjtse össze az iskola a szülőket — esetleg több részletben, tekintetbe véve a szülők társadalmi állását is — s közös értekezleteken adjon helyes eszméket és gondolatokat a szülőknek épen a jellembeli, erkölcsi nevelés köréből; igyekezzék megértetni a szülőkkel, hogy ez értekezletek lényegesek és nagyon életbevágók, itt őszintén és igazán kell megnyilatkozniok a szülőknek, mert a tanárok is őszintén és igazán akarják a gyerekeket a becsületes, jó és boldog életre nevelni a szülőkkel együtt. Mert jól jegyezzük meg, nagy, életbevágó kérdésekről van szó. Nem akarunk mi is vészharangkongató szájhősöknek csapni fel — úgyis elég van olyan, a ki a nagy veszedelem idején kiabál és siránkozik, de a veszedelmek előleges elhárítására semmit sem tesz, — hanem a nemes érzésű, igazán keresztyén lelküekkel kénytelenek vagyunk mi is kiáltani: Atyák, anyák és tanítómesterek, nyissátok ki már egyszer szemeiteket és lássatok. Lássatok és gondoskodjatok a gyermekek, az ifjak erkölcsi neveléséről; vizsgáljatok meg mindeneket és szívetekre tett kézzel tegyetek nagy, szent elhatározásokat, mert különben el kell pusztulniok gyermekeiteknek, s elvész a ti nevetek is erről a földről! Annyi bizonyos, hogy ha a család és iskola, egyház, társadalom vállvetett munkával megtenne mindent az ifjú generáczió becsületes nevelésére, akkor ma nem lenne szükség annyi székelymentő, kisiparosmentő, földmívesmentő s a jó ég tudja, mi mindenféle honmentő akczióra, mert ha egyszer a tiszta, nemes jellem s a puritán keresztyéni erkölcs fája mély gyökeret verhet, pár évtized alatt szegény és gazdag, hatalmas és elhagyott, király és szolga, állam és egyház, község és család egyaránt érezni fogja e gyökerek tápláló erejét, a zöld levelek bíztató reményét, s a koronás hatalmas lombok enyhítő nyugalmát. A Széchenyi szava jut eszünkbe, a ki azt mondja, hogy a tűz és vízveszedelmet meg kell előznünk óvóintézkedésekkel, gátakkal, biztosításokkal, jó építkezésekkel, mert ha egyszer kitört a veszedelem, tízszerte, százszorta annyi pénz, annyi bánat és sóhajtás árán sem lehet úgy megreparálni a dolgot. Igen, itt az ideje, hogy a család és iskola vállvetett munkája árán egy egyszerű, tiszta erkölcsű, egészséges, kevéssel megelégedő, a színkülsőségeket és luxust megvető, embertársait keresztyéni lélekkel szerető, istenben bízó munkásgenerácziót neveljünk. Itt az ideje. Hiszen váltig hallatszik a panasz az általános eladósodásról. Hiszen ifjúságunk nemi, erkölcsi élete megdöbbentő hamis, hazug alapokon áll s részben a tudatlanság, részben a korán, szinte mesterségesen fölébresztett érzéki vágyak polipkarjai közül egy degenerált nemzedék előállásának veszedelme fenyeget. Hiszen a czímkórság és az egyéni hiúság még a hazaárulásra is ráviszi az embereket. Hiszen a semmiben megnyugodni nem tudó s nem akaró vallástalanság rémítő kétségekkel jár s felületes, de tetszetős tobzódásaiban zavargó hullámokat sodor föl a családban, társadalomban és államban egyaránt. Minden iskolának feladata, de a protestáns