Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-21 / 29. szám

nek felemelő példáira szükség se volna, a mikor a megromlott közállapotok purifikálásához akarnak kezdeni. Pedig milyen eredményt érhetnénk el a vállvetett együttes munkával! A küzdelemben egygyel kevesebb akadály lenne, mert hiszen valljuk meg, hogy akadály ám ilyen téren az is, ha egy csoportja a kiváló munkaerőknek sértődötten visszavonul és folytonosan rossz szemmel nézi a dolgozók minden mozdulatát. De ez hagyján, mert külső támadás, a mely nemzetfentartó munkánk dicső emlékezetével vértezett önérzetünktől visszapattan, mint ádáz íjjnak halált hozó nyila az érczes és kemény paizsról. És a korban, a mely a külsőségek megérzésére jobban vau hangolva, inkább is észrevesszük ezt a veszedelmet, tehát védekezhetünk ellene. De egyházunk fáját belső szú is őrli és épen ez az, a mit nem akarunk vagy nem tudunk kellőleg mérlegelni, holott jelentősége amannál mérhetetlenül fonlosabb. Ha ezt hamarosan ki nem irtjuk, összeomlik szép épülete nemes vallásunknak úgy, mint az alapjától megfosztott épület romba szokott dőlni. Minden tan, a mely létének jogosultságot akar szerezni, kell, hogy kiálljon minden létezhető kritikát. Protestáns tanainknak tehát szilárdan kell állni az előtt a kritika előtt is, a mely ezeket kérdezi tőle: következetes vagy-e önmagadhoz? tisztulsz-e az idők folyamán hibáidtól és gazdagodol-e erényekben? Nem hisszük, hogy mai protestáns egyházunk teljesen felemelt fővel felelhetne ezekre a kérdésekre. Csak néhány példát nézzünk most meg szorosan a kálvinista egyház életéből. Kálvin tanainak egyik főalapelve. hogy elszántan és minden áldozatra készen küzdjön az egyén a soha meg nem dönthető igazságokért és az ezekbe vetett meggyőződéséért. A hithüség minden körülmények között, ez volt az a sarkalatos jelszó, a mely mélyen bevésődött egyházunk nagy alapítóinak tudatába. Ok tovább plántálták ezt utódaik elméjébe, a kik e jelszóval ajkukon hajtották végre súlyos küzdelmek és ezer veszély árán azt a nagy munkát, melynek eredményét annyi támadás visszaverése, annyi bénító törekvés kiheverése mutatja a történelemben. E tanítás szigorú és pontos betartása termette azt a sok vértanút, ez szerzett évszázados betartással annyi tiszteletet a kálvinista becsületes jellemszilárdságnak. Egészen érthető dolog volt az akkor, hogy Melotai Nyilas István 1625-ben megjelent Agendajában magyar hitnek, illetve magyar vallásnak nevezte el az 1562-iki debreczeni hitvallást, hiszen a Mélius és társai egyenes őszintesége, tántoríthatatlan szilárdsága, meg nem alkuvó természetessége alig állhatott valamihez közelebb, mint a puszták tiszta eszű és nyilt szívű magyarjának sajátságaihoz. Vájjon következetes-e ehhez az alapelvhez a mostani egyházunk? Van-e ma annyi áldozatra kész bajnokunk? Meghajolnak-e az emberek önzetlen jellemességünk előtt? Képesek vagyunk-e híveinket erősen hozzánk lánczolni ? Össze vagyunk-e forrva nemzetünk becsületes és ősi tulajdonságokkal még rendelkező elemével úgy, mint ezelőtt? Ne feleljünk, mert talán szomoritó lenne a válasz. Menjünk inkább tovább. Volt a XVII. század legelején egy magyar protestáns pap, a kit a mi közönségünk épen nem ismer, tudományos irodalmunk is nagyon kicsit. Pedig nála jobb stilisztája a hitvitázó irodalomnak nem volt, a bűnöket és sülyedést egyenesebb bátorsággal és elfogulatlanabb őszinteséggel magyar író soha nem ostorozta, a sokat magasztalt Pázmány megszólaltatója ő volt, az emberi és nemzeti megváltás gondolatát ő kapcsolja össze először ebben a korban még jóval Zrínyi előtt. Ez Magyari István volt. Az Ő 1602-ben írt művéből szakítunk ki itt egy mondatot töredékesen. „A lelkipásztorok restek a tanításban, pompát és gazdagságot keresnek, az urak gondviseletlenek, a magisztrátusok henyék, a vitézlő nép nyereség után fut és erkölcstelen, a tisztviselők a maguk hasznára gondolnak, mindenki a más kárával akar magának használni". Ezt írta ezelőtt háromszáz évvel az a tiszta lelkű pap, a ki vallásáról ilyen rajongó szavakkal nyilatkozott: „oly tiszta, hogy ha életünkkel iá olyan szépek lehetnénk e gyarló életben, teljességgel angyali életet viselnénk". Nincs okunk, hogy kételkedjünk, vájjon helyesen jellemezte-e kora társadalmát a mély érzésű és a dolgokba alaposan beletekintő sárvári prédikátor. De arra van okunk, hogy elgondolkozzunk, javultak-e minden vonalon az állapotaink azóta? Levontuk-e a tanulságot ebből a kemény feddésből? Hát már csak lelkiismeretes lelkészünk van, a ki minden erejével a hívek lelki építésén munkál ? Bizony a henyeség elrettentő példáit lehetne a papi testületből összeválogatni. És a vagyonosok szívükön viselik ma már eléggé az egyház szegényeinek és közszükségeinek gondját ? Oh ! a könyöradományok még mindig az úgyis túlon-túl igénybevett középosztály garasaiból telnek ki. S a tisztviselőink mind önzetlenek? Katonaságunk az erkölcsnek, a családi szentélynek, a polgári becsületnek általánosságban olyan tisztelője, mint remélni szeretnénk? Jó lesz talán itt is a feleletet minden olvasóra magára rábízni. Feleljünk meg inkább arra a kérdésre, a mely ezek után magától felmerül, hogy mi mindezeknek az oka ? Mert a kritikának íme egyik kérdésére nem adhattunk megnyugtató választ. Két, hevenyében felemlített példa igazolta, hogy eltértünk az őseinktől kitűzött egyedül helyes útról és a tapasztalatok észszerű felhasználásában vétkes hanyagsággal és könnyelműséggel jártunk el. Miért nem őrizte meg egyházunk nemes tradiczióit? Miért nem öltöttük sok erény helyett az erény fényes köntösét magunkra? A felelet igen egyszerű. A protestáns érzület a helyett, hogy mélyebb és igazabb lett volna, még lazult és vesztett erejéből az idők folyamán át. Vallásunknak azt a nagy vívmányát, a mely a gondolatot, a lelkiismeretet és a vizsgálódást igazán szabaddá tette, nem méltányolták eléggé, sőt elfelejtették. Az Isten kegyelmében 57*