Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

nak legnagyobb ellensége, legsúlyosabb békója! ? Nem hiszem, hogy tisztában lennének ezekkel, azt kell képzelnem, hogy fogalmuk sincs az egyházról, a valódi ker. liitczikkekről, vagy pedig egyház alatt értik azt az intézményt, a mely ellen mi, evangéliomi keresztyének a lelkiismereti szabadság és gondolatszabadság nevében négyszázad óta küzdünk a nélkül, hogy ezen specziális nevet vettük volna fel. Mert vájjon mennyiben lehet az előhaladásnak, a boldogulásnak akadálya a mindenható Istenben való rendületlen hit és bizalom, s gátoltatik-e az ember, az egész társadalom a tökéletesedésben akkor, mikor lelke vallása szerint Atya, Fiú és Szentlélek nevében imádkozik? Mióta vezet nyomorúságra a keresztyén egy ház legfőbb törvénye: a szeretet, s miért lenne kárhozatos bárkire nézve is az üdvösség egyedüli feltétele: a hit, mely van a Jézus Krisztusban ? Hát talán az egyház a Sátánt szolgálja akkor, mikor a hit és jócselekedetek kötelező törvényét kiterjeszti mindenkire nézve azon az alapon, hogy valamennyiünknek testvéreknek, atyafiaknak kell lennünk!! Ez a keresztyén egyház, s tagjai így a Krisztus követői. A feltétlen isten- és emberszeretet, mint legfőbb hit és erkölcsi törvény uralkodik itt. S ez olyan érthetetlenség? a józan ésszel olyan össze nem egyeztethető? Ha a szabadgondolkodók minden egyes tagja át lenne hatva e két törvénytől, s így magára nézve is kötelezőnek tartaná, rögtön észrevenné, hogy az egyház épen az, mely e földön a tökéletesedés foglalatja, a mely tökéletesedésben benne van minden, a mi az előhaladást, a boldogulást biztosítja, az embereknek egymás közötti viszonyát szabályozza. Ennek megítéléséhez érzék is kell. Igaz, hogy a szabadgondolkodók előtt az egyház úgy áll, mely pápája és papjai által kérlelhetetlenül uralkodik, hiszen a látható fejők csalatkozhatatlan, alantasai isteni rend, mely mágikus erővel bír; persze, hogy itt nem lehet szabadság a gondolkodásban, midőn a csalatkozhatatlan isteni helytartó határozza meg a gondolkodás törvényeit, és kárhozatosnak ítél a Syllabusban mindent, a mi nem egyezik meg a csalatkozhatatlansággal. De hát ki mondja, hogy ez az egyház? Elhiszem, hogy méltán keseregnek a szabadgondolkodók, midőn résztvesznek egy-egy misén, körjárdalaton, ha a Mária szeplőtelen fogantatásáról gondolkodnak, ha szemök előtt látják a babona és varázslat minden fajtáját, ha tapasztalják iskoláikban azt az ideges irtózást, mely a világosság legcsekélyebb érintésére is elfogja Őket! De vájjon ez-é a Krisztus tudományán felépült egyház ? Ne téveszszük össze a fogalmakat, Nem azok az „egyház",, a kik a magok érdekeit érvényesítik, ha kell börtönök ós máglyák által is, nem az egyház ellensége a szabadgondolkodásnak, — annak isteni alapítójától örök parancsul adatott, hogy tökéletesedésre vigye az embereket, — hanem ellensége minden szabadságnak azoknak tábora, kiknek minden hatalmuk valóban a krisztusi tanítás meghamisításán alapul, a kik megégették Brúnót, mert a pápaság ellen (vagy a mint szeretik mondani: egyház ellen) emelte fel szavát, meg Savanarollát, kiátkozták Galileit, be nem fogadták az igaz hitű Keplert, a kik merő külsőieskedéssé, lélek nélküli czerein óniává süly esztették a lélek és szív vallását, a kik az értelmet, annak fejlesztését annyira becsülik csak, a mennyire czéljokat elérhetik vele ; de a kik előtt a szabadgondolkodók is ép úgy bókolnak, s ellenük ép úgy nem emelik fel szavukat, mint a legjobban megkötött gondolkodók. Nincs könnyebb valami, mint nagy hangon lemondani az ilyen véleményeket, hogy az egyház örök ellensége a tökéletesedésnek, minden szabadságra törekvésnek. Ne resteljék a szabadgondolkodók s vegyék elő a történelmet, majd látni fogják, hogy a keresztyén egyház mindig megfelelt a Krisztus tanításának, mindig megvolt benne, s megvan ma is, a törekvés, teljesíteni az Idvezítő parancsát. Hiszen ép az a szellem, a keresztyénség igaz szelleme, a Krisztus győzhetetlen tanítása hozta létre a XVL századbeli óriási szellemi mozgalmat, a reformácziót. A reformáczió — tehát itt már az igaz keresztyénség — elve: a lelkiismereti szabadság és a szabad vizsgálódás. E két elvben összpontosul a keresztyénség szabadságra törekvése, de ez aztán magába foglal minden fajta szabadságot, melyre az embernek szüksége van. Itt megtalálják a Krisztus egyházát, mely szabadságot hirdet, szabadságot követel minden téren, mert érzi, hogy birtokában van az Úr lelke. „A szabadság elvénél fogva nemcsak a hitrendszert vette bírálat alá s igyekezett megtisztítani a becsúszott keresztyénellenes tanoktól, hanem felszabadította az emberi vizsgálódó szellemet, s ez által elősegítette a tudományt, új irányt adott a bölcselkedésnek, mely aztán elfajulásában ellene fordult". Hogy az értelmet művelhesse, szülőanyja lett az általános oktatásnak, a nép intenzív iskoláztatásának, mely a tudományok pártolását hozta létre. A szabadság szeretete — mint princzipiuma a keresztyénségnek, nem állt meg a lelkiismereti és gondolatszabadságnál, hanem maga után vonta elválhatatlan társát, a politikai szabadságot. A társadalom, az ember méltóságának tudatára ébredt ismét, mely megteremtője lett annak a nemes demokrácziának, melyet sehogy sem akarnak a ker. egyház ismertető jegyéül elismerni. A népképviseleti rendszer; a mai alkotmányos élet az újraéledt keresztyénségnek, a hamisítatlan krisztusi tanításnak eredménye, mely oly szigorúan tanítja és követeli a testvériséget. Kálvin János genfi egyházalkotmánya ősképe annak a berendezkedésnek, a melyért a szabadgondolkodók küzdenek. Hol van hát az ellenség, hol van az akadály, hol a bék'ó? Nincs az sehol a keresztyén egyházban, csak a szabadgondolkodók agyában és szűk látókörében, abban a fogalomzavarban, melyben a Krisztus egyházát azonosítják a pápaság intézményével, a keresztyónséget a romanizmussal. Ebben az erőfeszítésben látszik meg legjobban, hogy a raczionalizmus érzéketlen a történeti szellemmel szemben és igazságtalan a Krisztus egyháza iránt. De épen ezekből kifolyólag szélmalomharczot is folytat, mely bén meglevő erejét hasztalanul elfecsérli,