Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-07 / 27. szám

élet- és jellemképét. Utóbbinak egyéniségére nézve Platón s tanaira és ideáljaira nézve Aristoteles a főforrása. Magáról Sokrates-ről a 4. és 5. előadás szól. Életére nézve bő szemelvényeket ád Platón Apológiájából, míg halála körülményeit ugyancsak nagy tanítványa Phaedonja szerint beszéli el. Egyéniségének hármas főmozzanata a bátorság, az élczelődés és az erős vizsgálódási ösztönnel egybekötött prozaikus józanság, a melyeknek egységes összefoglalója a benső erkölcsi szabadság és a tárgyi­lagosság. Intellektualista moráljának hiánya a jóakarat és a gyakorlat. Egyéniségével összeforrott tana és elmé­lete közös kiindulópontja a sokratikus iskolák ideáljainak és elméleteinek. Torzképe a czinikusok és czirenaikusok kortörténetileg feltételezett pesszimista, illetve optimista anarchizmusa. Az „egész Sokratest" Platón nyújtja; ez a költő, művész és bölcselő egy személyben, ki mint ember kisebb az írónál és gondolkodónál s kinek személyisége az előkelőség, élesértelműség, szellem és lendület teljes­sége. Az értelem és az érzelem összes skáláit használta fel az ő inkább plasztikus, mint beható műveiben, a melyeknek közös ideálista elméletében a benső szabad­ság, az észszerűség, a szép lélek s az enthusiasmus négyes jellemvonása tűnik ki. Sokratessel való ellen­tétében a magasztos föllelkesültséget ész- és értelem­felettinek s alattinak mondja, míg az ő tanának és egyéniségének sajátos dualizmusa a szenvedély és a vágy ellentétében keresendő. Remekül rajzolja meg azután művei alapján rendszerének főbb vonásait, a lelki épséggel azonos erkölcsiséget, az igazságosság többféle értelmezését., az eszmetant és az ideált, az erkölcstant és a politikát s végül az aggastyán életfel­fogását „az életről mint játékról". Dualizmusa daczára szerzőnk is nevelő-mesternek tartja Platónt a Krisztusra. Talán a róla szóló szakasz szerző művének legszebb fejezete. A következő két előadás „a stoa" erkölcsbölcseletét ismerteti, s itt természetesen „a stoikus bölcs" az előadó legmélyebb érdeklődésének a tárgya. Gyönyörűen rajzolja meg a képzelt eszményképnek erős autonomikus önálló­ságát a külvilággal és teljes odaadását, szinte elolva­dását az észszerűség erkölcsi és'természeti törvényével szemben. De ez a moralitás benső ellentmondásokkal teljes s végső következtetésében negatív erényességre, sőt az öngyilkosság igazolására vezetett. Remek gon­dolata, a mellyel a keresztyénséget is előkészítette, Zeno eszményi világállama, a melynek összekötő kapcsa az érzület tisztasága s a kötelességteljesítés hűsége. „Epikurus és a skepsis" ethikáját „a sokratikus erkölcsi erő teljes kimerülése" jellemzi. A barátság kul­tuszában végződő ethikai individuálizmusa rendszeres, sőt iskolaszerű minden izében. Maga a mester proletár iskolatanító, blazírt Grandseigneur és próféta egy személy­ben. Lényegének jellemvonása „a heroikus hiúság", ebből származtathatók le az örömélvezetet hirdető élet- és jellemképének összes tulajdonságai. Még a vallásos hit képzeteivel is, p. o. az istenekkel paktumot kötött hiú ethikája érdekében, a melynek benső szabadságérzete és erkölcsi tudata valóságos torzképe Sokrates démon­jának. A görög ethika teljes „hanyatlása, sőt végleges fel­oszlatása" a skepsis és az újplatonizmus világ- és élet­felfogásának műve. Részben már Aristoteles felfogása is az észszerű közepes mértékről („medio tutissimus ibis") vezetett „a sokratizmus megtagadására". A vallásos metaphysikai korszak a zsidó Pliilónál s az újplatoniz­musban aszkézist és eksztázist hirdet s teljes ellentéte a görög örömteljes élet- és világfelfogásnak. Érdekes, hogy szerzőnk „a boldogságnak, mint objektív állapot­nak" leírásánál a fejezetben még Plotin, Herbart és Avenarius között is vont párhuzamot. Egy észszerűen világias erkölcsi ideál halt ki a görög ethikával az emberi­ségből, a melyből hiányzott „az egy szükséges dolog", az isteni kegy elemerő hivő tudata és személyes tapasztalata. Végül egy „függelékben" becses adalékokkal szolgál a kiváló szerző „a mystikusok megértéséhez". E gondol­kodásmódnál a viziós és eksztatikus kijelentés s a mys­tikus rajongás közötti arany középútnak követése a fő­dolog. A Vedanta, Plotin, Eckhardt, Silesius és Fichte nyomán fejtegeti e kérdést s behatóan tárgyalja bő szemelvények kapcsán a mystikusok ismeretelméleti, ethikai és vallásos hármas tapasztalatát. Minden kornak és népnek megvannak a maga mystikusai, s a vallásos és bölcseleti gondolkozásnak érzelmi oldalán rejlik a mystika relatív jogosultsága. Im ez a gazdag tartalmú műnek rövid rajza. Kiváló adaléka az az óklasszikus görög bölcselettörténetnek. Sz. M. BELFÖLD. Az „Orsz. Ref. Lelkészegyesület" előkészítő (12-es) bizottságának 1907. évi június hó 2. és 3-án Hajdúböszörményben tartott gyűlési jegyzőkönyve. (Folyt, és vége.) Folytatólagos gyűlés június 3-án. Jelen vanak: Hamar István és Juhász László ki­vételével ugyanazok. 10. Elnök ama váddal szemben, melyet némelyek ellene hangoztattak, hogy egész télen tétlenül hevert, s az ügy érdekében semmit nem dolgozott, a bizottság határozatát kéri. A bizottság, tekintettel a jegyzőkönyv 2-ik szakaszára, melyben az elnök által tett intézkedések helyeslő tudomásul vétettek, tekintettel továbbá arra is, hogy elnökének az ügy érdekében kifejtett fáradhatatlan tevé­kenysége és lankadatlan buzgósága általáno­san ismeretes s a közvélemény előtt is tudott

Next

/
Thumbnails
Contents