Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-20 / 3. szám

vallásosság általános hanyatlása, az erkölcsiség rohamos siilyedése, melyet, ha szervezeténél fogva egyáltalán tehette volna, ha nem épen mindenütt, de a nagyobb részben egyházi igazgatásunk bizonyára megakadályozott volna. E baj érzetében mások — s ez ismét állításunk mellett bizonyít — a belmissziói tevékenység zászlója alatt vélték megküzdhetni a nemes harczot, melytől a hivatalos egyház nem is vonta meg pártfogását. Támadták evangélisták, világi próféták (egyik napilap szerint) s várták — s tegyük hozzá: várják — a valláserkölcsi élet felújulását. Ha velük tartott a lelkész: jó, ha nem, úgy is jó volt. Az eredmény, véleményem szerint, a ráfordított sok buzgósághoz képest, színes buborék, mely elpattan és semmivé lesz. A régi kegyesség és jámbor erkölcshöz visszatérés helyett a szeczesszió mutatkozott mind hevesebben a szekták növekedésében, szaporodásá ban. Az én nézetem szerint nem vált be ez sem, mert nem is válhatott be. Annak a belmissziónak nem kívülről kell beáradnia a templomba, hanem megfordítva. A templomból kell kiindulnia, s a legfőbb vallásos iratból, a mestergerendán tartott bibliából táplálkoznia, s a zsoltárból meritni az enyhítő italt s nem az iratkákból és a rosszul fordított, nem tudom mi zengő hárfákból. A legjobb belmisszionárius az istenfélő családatya és anya s ezeket nem a vándorprédikátorok, bibliaolvasó evangélisták és szónokló világi próféták, hanem a jól vezetett kálvinista iskola helyes vallástanítása és az ügybuzgó lelkész képezik. A közigazgatási szervek maradjanak meg hivatásuk körében, a lelkészeket adjuk vissza hivatásuknak. Munkát, nemes munkát akarunk. Előttünk fekszik a beteg egyházi élet; mi volnánk a szakértő orvosok, szenvedéseit nem nézhetjük, gyógyítani akarunk. Konzíliumot akarunk ülni, hogy az élettapasztalat sokoldalú, gondos megfigyelései nyomán megállapíthassuk a helyes diagnózist, továbbá a használandó gyógyszereket, előszabván az alkalmazás módszerét is. Ki vádol bennünket, ki kárhoztatja törekvéseinket ? Azt akarjuk, hogy egy testté tömörülve, felkeltsük a testületi szellemet — melyet újabb szervezetünkben el is felejtettünk — se testületi szellem erejével állítsuk oda minden egyes testvérünk elé a reá váró kötelességeket, melyeket elhanyagolnia bűn, melyek mellől eloldalognia nem lehet. Ha úgy tetszik, recipét írunk elébe, melyet követni tartozik; elsőnek írjuk oda, minden kötelességek elé, a valláserkölcsi élet újjáalakításának nagy és nemes munkáját; szóval azt akarjuk, hogy legyen a lelkész igazi lelkipásztor, híveinek atyja, barátja, vezetője, irányítója. Vannak ilyenek, Istennek hála, most is elegen; de mi azt kívánjuk, hogy ez a kevés kovász hassa át az egész masszát — hogy így szóljunk — s a testületi szellem kényszerítő ereje még a talán lelkiresteket is nemes munkára serkentse, az erőtlent támogassa, a kételkedőt hitre lelkesítse. Ez a főczélja — szentebb nem is lehet — testületté tömörülésünknek. S abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy széles e hazában kevés lelkésztárs akad olyan, a ki lelkesedéssel nem áll zászlónk alá s hogy egyházi hatóságaink nem kárhoztatják, de dicsérettel fogadják törekvéseinket, melyeknek diadala saját czéljaiknak diadala ; aratása legforróbb vágyaiknak csűreit töltendi meg. A második főczélról egy következő czikkben kívánunk szólani. Nagyváty. Morvay Ferencz, ref. lelkész. ISKOLAÜGY. A vallás- és közoktatásügyi költségvetés tárgyalása. A karácsonyi és újévi szünet után f. hó 10-én vette újból kezdetét a vallás- és közoktatásügyi költségvetés általános tárgyalása, s elnyúlt egész 15-dikéig. Szónok és beszéd volt bőven. Voltak a vitának — hogy úgy mondjuk — pikáns részletei is, a mikor intézmények és személyek szennyesei teregettettek a nagy nyilvánosság előtt. Valami magasabb kulturgondolat és kultúrpolitikai tudás azonban nem igen nyilatkozott meg a felszólalásokban. Egyik napilap, elég találóan, „vegyes felvágott"-nak minősítette a sok beszéd tartalmát; a másik napilap pedig, szintén elég találóan, úgy jellemezte a beszédeket, hogy a felszólalók — leginkább az újdonsült képviselők — „informálni" törekedtek az új kultuszminisztert. No de azért a vegyes felvágott ízetlen és színesre festett darabjai között mégis akadt itt-ott ízesebb falat is; s az informácziók sem voltak minden tekintetben feleslegesek, mert azok a „hivatalos" informácziók, a melyeket a miniszterek nyernek, bizony-bizony nem mindig a való képét mutatják fel a dolgoknak. A január 10-diki ülésen Henz Károly néppárti képviselő mondott beszédet, a melyben kegyetlenül gázolt át sok kultúrintézményen ós kulturférfiún. Megtámadta a Tud. Akadémiát, a Földrajzi Társaságot, a budapesti tudományegyetemet, az egyetemi könyvtárt, a közoktatásügyi tanácsot, a középiskolai tanáregyesületet, a protekcziós ifjúsági vállalatokat, a mellékfoglalkozásoknak élő egyetemi és középiskolai tanárokat és a svindli-gimnáziumokat. — Vádjai nem nélkülözték ugyan a túlzást és a felekezeti (pápistás antiszemita) színezetet; de kétségtelen, hogy voltak azokban súlyos dolgok is, a melyeket bizony jó lesz a miniszternek megszívlelni s arra igyekezni, hogy a visszaélések megszűnjenek, a hiányok pedig orvosoltatást nyerjenek. A 11-diki ülésben Bella Mátyás nemzetiségi képviselő, a ház élénk ellenmondásai között panaszolta fel, hogy a prot. egyházakba annyira bele vitték a magyar nemzetiségi szellemet, hogy tűzzel-vassal üldözik a tót papokat. Majd a tanítói fizetésrendezésről szólván, kifogásolta, hogy a rendezésnek a régibb tanítók nem veszik hasznát, hanem majd csak az új tanítók, s hogy a fizetéskiegészítés olyan feltételekhez van kötve, a melyek a nem magyar nyelvű iskolákban működő (értsd: nemzetiségi) tanítókra nézve elfogadhatatlanok. Gróf Apponyi miniszter nem hagyta szó nélkül Bella panaszait és vádjait. Reá mutatott, hogy a fizetésrendezésnél a régi és az új tanítók egyenlő elbánásban részesülnek; azután pedig kijelentette, hogy a kire nézve