Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-02 / 22. szám

évszázadban, sőt még a XVH-iknek elején is, nem követeltek híveiktől egyénileg fizetendő lelkészi stólát. így például Kecskemét városában az 1600. és 1601. évi községi jegyzőkönyvek szerint a (kálvinista) prédikátor úgynevezett szegődségében a stólának még nyoma nincs. Azonban az idők és társadalmi viszonyok magyar hazánkban is gyökeresen megváltozván, a papi stólafizettséget a hazai református gyülekezetek is, úgy, mint a többi keresztyén vallásfelekezetek, illendőnek és méltányosnak ítélvén, azt saját anyagi erejökhöz képest megállapítva, az esetenként érdekelt tagokat egyénileg és személyesen terhelő lelkészi stólát — a különben is eredetileg csekély készpénzbeli fizetés mellett — állandó gyakorlatba vették. Az egyénileg kötelező és egyénileg teljesítendő stólafizetés, nézetem szerint, az annyira fontos és szükséges lelkészi hivatalos tekintélyt érzékenyen csökkenti; mert különösen a volt jobbágyi állapot olcsóságának megszűnte után jelen korunkban a sokféle állami és községi pénzbeli adózással s közvetlen és közvetett illetékekkel úgyis túlterhelt köznép a lelkészi stólát is hajlandó az orvosi és ügyvédi díjakhoz, sőt az iparosi munkabérhez is viszonyítani s a hajdani papbérre és évenkénti papmarasztásra visszaemlékezvén, sok helyt már csakugyan kelletlenül fizeti a stólát, Pedig, ha csak akkor keresi fel a hivő a maga papját s csak úgy érintkezik vele személyesen, ha és a mikor fizetnie kell, sőt még esetleg alkudozásba is bocsátkozik: ez a vallásosságnak és egyháziasságnak élesztésére nem alkalmas eszköz s nem czélszerű találkozás és alkalom, természetes lévén, hogy minden adósságfizetés is a fizetőre nézve nem kellemes s épen nem rokonszenves dolog. Vájjon mire aljasulna a konfirmáczió és az úri szent-vacsora kiszolgáltatása, ha az illetőktől pénzbeli fizetés járna érte? Lenne-e annak a kétnemű ifjúság s a sákramentommal élők földi életére s jövendőjére behatása? Az igaz bűnbánók erkölcsi javulásának előrnozdulását lehetne-e várni a megfizetett papi ténykedéstől? Én részemről nem tartom lielyeslendőnek, hogy bármely keresztyén lelkipásztor a hivatalos működési köréhez tartozó keresztelésért, az illetékes állami közeg által ingyen összeadott új házaspárnak megesketéséért s megáldásáért, az elhunyt híveik eltemetése körül való szolgálataiért külön díjazást vegyen. A rendes lelkészi fizetés mellett is egyénileg fizetendő stóla okozza, szerintem, jórészt azt, hogy korunkban a megkereszteletlen újszülöttek, az egyházi áldást és esketést mellőző új házaspárok, sőt az egyházi szertartás nélküli, olykor tisztességtelen polgári temetkezések is már feltűnnek és szaporodnak; hogy nálunk, reformátusoknál is sok megkeményedett szívű s keresztyéntelen felfogású, elzüllött hitfeleinkből a vallásos érzés és egyházi asság teljesen kihal. A fentiekből következőleg bizonyára nagyon is kívánatos, hogy hazai református egyházunk, melynek létszámát s főleg tiszta magyarságát — fájdalom! — az amerikai és romániai tömeges kivándorlás mellett a mindinkább tértfoglaló átkos egy-gyermekrendszer is annyira apasztja és fogyasztja, hogy már sok gyülekezeteiben az elhaltak száma az újszülöttekét meghaladja s hogy az új házasságok még a rnegcsökkent felekezeti létszámmal sincsenek illő arányban, kivált a nagyobb népességű és jövedelmezésű gyülekezeteiben, hol a stólajavadalom jelentékeny tényező: lehetőleg előmozdítsa az egyénileg fizetendő lelkészi stólának, illetőleg palástdíjnak az egész gyülekezet által eszközlendő átlagos megváltását s a rendes lelkészi fizetésbe való beolvasztását. Ez a stólamegváltás különösen a nagyobb népességű gyülekezetekben volna kívánatos; mert kisebb gyülekezetekben, például a dunamelléki ref. egyházkerülethez tartozó baranyai és külső-somogyi — különben is kongni ás — apróbb gyülekezetekben az évi» születések, házasságok és halálozások csekély száma mellett a stóla alig érdemli meg a számbavételt s így annak a gyülekezet általi megváltása nem is oly indokolt. Bizonyára a gyülekezeti stólaváltság magára, a jogosult lelkészségre nézve is s nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is ok- és czélszerű volna, mert az egyes esetek szerint apróbb pénzösszegekben s bizonytalan időkben egyénenként befolyó stóla nem lehet oly értékes, mint az előreszámíthatólag és megszabott havi vagy évnegyedi esedékes rátákban élvezhető s használható gyülekezeti stólaváltság. Ide járul még s figyelmet érdemel, hogy a gazdag és vagyonosabb egyházközségi tagok — tapasztalás szerint — önkéntes adományokkal is szívesen szokták a saját maguk vagy családtagjaik körében ténykedő lelkészeket honorálni. Tóth Lajos. TÁRCZA. Egy jezsuita panasza. A bécsi szent Péter plébánia-templomban 1902 első adventjén szomorú búgással ültek el a hangok a hatalmas boltozatok alatt. Az ájtatos ádventi hallgatóság előtt Kolb Viktor, jézustársasági áldozó pap tartotta a szent beszédet s többek között így szólott: „A ki maga nem