Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-17 / 11. szám

ottani újonnan keletkezett evang. gyülekezet lelkipásztora, anyja Polonyi Éva volt, Atyja lelkészi állásainak változásaival előbb Bnttyinba, azután Istvánfalvára (Hajdusitz) került, s elemi iskoláit itt elvégezve, középiskolai éveit a nagybecskereki és temesvári piaristák intézeteiben, végül pedig Sopronban töltötte el. Atyja óhajtásának megfelelőleg a papi pályára lépvén, a pesti, még akkor közös protestáns papnevelő-intézet növendéke lett s egyike volt dr. Ballagi legkedvesebb tanítványainak. Itt, a közös prot. intézetben szívta lelkébe azt a testvéries szellemet, a mely a magyarországi két evangéliomi egyház egyesítését, vagy legalább is a közös ezélok munkálására irányuló együttes munkálkodás megvalósítását igyekezett elérni, s a mely szellem élt benne utolsó leheletéig. Theologiai tanfolyama végeztével a berlini egyetem hallgatója lett; majd pedig hazatérve ós lelkészi vizsgálatának „praeclare" letétele után, 1863-ban a pesti német evang. egyház segédlelkészévé és gimnáziumi segédtanárává választatott. 1867-ben a bácsmegyei ó-kéri gyülekezet hívta meg lelkipásztorává s élete Jtovábbi éveit ebben a gyülekezetben töltötte el, mint igazi lelkipásztor, fejlesztve, erősítve gyülekezetét úgy a lelkiekben, mint az anyagiakban. Házaséletét, a melyben odaadó, hűséges és munkálkodásra lelkesítő társa Hoffmann Alojzia vala, hat gyermekkel áldotta meg az Isten. De épen ebben a legboldogabb körben nagy megpróbáltatások alá is vetette az Úr az ő hűséges szolgáját. Gyermekei majdnem mind nagykorukban multak el oldala mellől s csak pár hónappal ezelőtt temette el egyik nagy leányát, úgy hogy hat gyermeke közül mindössze egy férjes leánya borulhatott koporsójára. Bierbrunner Gusztáv nemcsak az általa virágzásra emelt ó-kéri gyülekezetben tette azonban örökre áldotta nevét, hanem mély nyomokat hagyott maga után egyházmegyéje, egyetemes egyháza és a magyar protestáns irodalom terén is. Mint igazi lelkipásztor s mint tudásában kimagasló férfiú egyházmegyéjében s az egyetemes evang. egyházban igen jelentékeny pozicziókat foglalt el s nagy tekintélyben állott. Volt alesperes, főjegyző, számvevő; megírta a bácsszerémi esperesség monográfiáját, s ha alapos, rendszeres munkára volt szükség, annak elvégezéséből ő mindenkor legelső sorban kivette a maga részét, mint egyházmegyéje megbízottja. Ott szerepelt, míg ereje engedte, a bányakerület ós az egyetemes egyház gyűlésein és azoknak, komoly munkáiban is, és súlya, tekintélye mindenkor megvolt azok előtt, a kik az emberben az igazi értéket keresik. Munkabíróbb korában sűrűn ós számottevő súlylyal forgatta a tollat is. A Prot, Egyházi és Iskolai Lapban, a Protestáns Hetilapban, az Erdélyi Prot, Közlönyben, az Evang. Egyli. és Iskolában gyakran jelentek meg figyelemreméltó czikkei. Irt s ki is nyomatott pár röpiratot, egy családi imakönyvet, több Vallásos füzetet; dolgozott az Új Magyar Athenasba, sőt még a politikai lapok hasábjain is becsületet. szerzett több czikkével a magyar prot. papságnak. Nem zárkózott el a közélettől sem. Bács-Bodrogmegye bizottsági tagsággal tisztelte meg, s ő ott is a legderekabbak között állotta meg helyét. Szerette a társaságot is, a melynek szellemességével, anekdotázó és élczelő tehetségével mindenkor kedvelt tagja volt. Társaságát s barátait azonban szerette megválogatni. A hírhedt bácskai dinomdánomoknak, ivásnak, kártyázásnak sohasem volt barátja, s az ilyen módon mulatozó társaságokat, mint művelt, nemes lelkű és papi ember, mindenkor kerülte. Az ilyen társaság helyett inkább felkereste néha, ízlése szerint kiválasztott, nem nagykörű barátait, vagy kedves kertjét, szőlejét, a melyeknek kezelésében szintén olyan odaadó, szeretetteljes munkásnak bizonyította magát, mint az Úr kertjében és szőlejében. Mint ember s mint lelkipásztor, a legkellemesebb érintkezésű ember volt; de, érezve a saját súlyát s gondosan óva papi tekintélyét, a léha pajtáskodásra sohasem volt kapható. Épen ezzel nyerte meg a megérdemelt tekintélyt, úgy gyülekezetében, mint egyháza magasabb köreiben és a közéletben. Élete szépen, harmonikusan, hűséges munkálkodásban, a megérdemelt megbecsültetés mellett folyt le, úgy, a miképen egy igazi lelkipásztoré lefolyhat. S az Úr, a kit szolgált, még halálában is megadta neki azt, a mit óhajtott. Mint régi barátja, Kármán József, a kinek adatait - e megemlékezés megírásánál felhasználtuk, írja, a boldogult élete utolsó éveiben többször kifejezte, hogy ha már el kell hagynia e földet, bárcsak könnyű, hosszas, nehéz betegség nélküli lehetne innen való elválása. És a mit kivánt, teljesedett. Február 14-én, a reggeli órákban, a mikor épen egy kis temetés elvégzésére készülődött, rosszullét fogta el. Szerető neje szavára ágyba feküdt s kissé megkönnyebbülve, három éves kis unokájával játszadozott, a mikor hirtelen visszahanyatlott párnáira s szívszélhűdés által sújtatva, egy sóhajtásban visszaadta nemes lelkét teremtő Istenének. Váratlan elhunytának híre megdöbbentő hatással terjedt szét gyülekezetében s az egész megyében. De össze is hozta febr. 16-án végbement temetésére, részint személyökben, részint leveleikben és távirataikban mindazokat, a kik a boldogultat szeretni s becsülni megtanulták. Koporsója felett a háznál, a tanítói kar gyászéneke után, Wagner Gusztáv Adolf újverbászi lelkész imádkozott; a boldogult által építtetett szép templomban pedig Petri Károly alesperes mondotta a gyászbeszédet, míg Ott Fülöp titeli lelkész az életrajzi adatokat olvasta fel, Az oltár elől a fiatalabb papság által kivitt koporsót az egyház elöljárósága vette át s vitte ki a temető csendes kertjébe. Itt, a sírnál Róth Béla óverbászi és Waclc Péter járeki lelkészek búcsúbeszédei után adták át a kihűlt porokat az anyaföldnek. A békén nyugvó porok felett, a feltámadás ama nagy napjáig, őrködjék az Úrnak gondviselése! Az elköltözött nemes lélek emlékezete, pedig, legyen áldott kö :"<tüí;ik l