Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-09 / 50. szám

Ha valahol, úgy itt kell alkalmaznunk az elvet, lehető kevés szóval elmondani a lényegest, a mit épen azon alkalommal elmondanunk kell. Nem várakoztatni sokáig a gyülekezetet künn a küszöbön, az előcsarnokban, hanem bevezetni a szentek szentébe, s ott demonstrálni azt, a mi után lelke szomjúhozik. A sakramentális szertartásoknál figyelembe kell vennünk azt a különleges alkalmat, illetve módot, a melyben és mely szerint nálunk az úrvacsoraosztás történik. Nagy ünnepen, egy már önmagában bevégzett istentisztelet után osztunk úrvacsorát, a midőn feltehetjük, hogy az előző istentiszteleti cselekvések által az úrvacsorához járulók az ünnep jelentősége által kellő hangulatban, az istenfiúság öntudatához vezéreltettek. Figyelembe kell vennünk azt, hogy a mi népünk igen sok helyen betűszerinti bőjtöléssel járul az úrasztalához. Ez a pár megjegyzés szolgáljon válaszul az érdemes szerzőnek azon megjegyzésére, a melyet ő élőbeszédében a szertartási beszédek terjedelmének védelmére felhozott. Szerény nézetem szerint úrvacsorai beszédeink egyik lényeges, szervi hibája az, hogy azokban olyanokat mond el, a melyek már az előző kathedrai beszédben elhangzottak, vagy legalább is, a melyek elmondásának helye a kathedra. A legszembeötlőbb e hibára vonatkozólag a karácsonyi 1-ső sz. úrvacsorai beszéd, a melynek egy lényeges része nem egyéb, mint egy 2-dik karácsonyi prédikáczió. Hiszen ha nálunk már egyszer az a szokás, hogy így ünnepi istentisztelettel kapcsolatban van az úrvacsorázás, akkor az ünnepi beszédben már oda kell mutatnunk arra a kapcsolatra, a melyben az ünnepelt váltságesemény a váltság központját jelző sakramentummal van, hiszen nem szabad elmulasztanunk egyetlen alkalmat sem, hogy már a beszédben felhívjuk a gyülekezet figyelmét a megváltó szeretet látható jegyeire és ébresztgessük vágyódását az ezekkel való élésre, mert hiszen csak akkor van előttünk az egész gyülekezet. A midőn mi az úrasztalához kimegyünk, akkor a gyülekezet egy része — sajnos sok helyen nagyobb része — már hátat fordított az úrasztalának; pedig ezen távozók közül talán többen, ha előbb „kényszerítettók" volna őket, nem mentek volna el, nem fordítottak volna oly hidegen és közönyösen hátat a szent asztalnak. Igen, a felhívásnak, az úrvacsora és az ünnep közötti kapcsolat feltüntetésének ott, a kathedrában kell megtörténnie, és ha ez megtörténik, tulajdonképen feleslegessé válik az úrvacsorai agendáknak az az osztályozása, a mely itt e könyvben is megvan. Az úrvacsorával kapcsolatban szerző megemlékezik az úrvacsora kiosztásának idejéről. Csodálom, hogy megjegyzései közé nem vette fel azt a különös jelenséget, hogy mi magyar kálvinisták, a kik a Nagypénteket oly nagy kegyelettel ünnepeljük, azon a napon nem úrvacsorázunk. Hiszen azon a napon, a melyen az Úrnak haláláról prédikálunk, minden egyéb úrvacsorai beszéd is felesleges lenne és pótolhatná azt a Zwingli liturgiájában meglévő alkalmas lekczió a Ján. 6-ból. Előszavában jelzi a szerző, hogy keresetlen, érthető, építő akart lenni, hogy Isten igéje volt fő kútforrása. A ki ezen dolgozatokat végig olvassa és használja, az meg fog győződni róla, hogy a szó legteljesebb értelmében megfelelnek a fenti feltételeknek. A szerző, itt-ott terjengős, bőbeszédű — a fent jelzett körülménynél fogva is]— nem számol, mint ő mondja, az automobilon száguldó korszakkal, hangulata túlnyomóan didaktikus, de Isten igéjét, az evangéliomot a maga keresetlen egyszerűségében, tisztaságában soha egyetlen helyen sem téveszti szem elől. A keresztelési beszédben nem üres frázisokat hord fel, hanem beszél ennek lényegéről, jelentőségéről; a háznál mondott keresztelési beszéde nagyon helyesen hosszabb ós szép pásztorális jellegű. Az úrvacsorai beszédekre a fentebbiekben elmondottam már véleményemet; úrvacsorai imái nagyon szépek, biblikusak. Kár, hogy itt ezek körébe nem vette fel a „régieket"; mert ha valahol, úgy ezek körében élhetünk azon szellemi termékekkel, a melyekkel tűzben megpróbált hitű atyáink éltek, t. i. Kálvin, Zwingli, Oekolampad, Melótai—Révész stb. szép imádságaival. A Kálvin úrvacsorai beszédének felvétele is kívánatos lett volna; de hát ezek majd jönnek a zsinati agendás könyvben. Nagyon helyes, hogy az úrvacsorázás előtti imáinak legtöbbjébe felvette a szent jegyeket megáldó, elkülönítő imarészietet; mindegyikben ott kellene lenni ezen elemnek. A mi a szerző által közölt három kérdést illeti, nagyon helyeslem, hogy szerző a 3-dik körébe a „szent és tökéletes életre" való elkötelezés fogadalmát is felvette. Ezt könnyen ki lehet egészíteni a jócselekedetekre, mint az ott megnyilvánuló hála természetes gyümölcseire vonatkozó kérdésrészlettel. Szépek, használhatók a betegek úrvacsorázása alkalmára írt agendái is. A konfirmácziói agenda, illetve az ezen alkalomra szánt beszédei hosszadalmasak, terjengősek; hiszen meg kell gondolnunk, hogy ezt a szertartást is egy teljes istentisztelet előzi meg. Nem tartom czélszerűnek, hogy ebben két beszéd van, és hogy a fő, a konfirmácziói beszéd a tulajdonképeni aktus végén van, midőn a gyermek figyelme már lankadt. Mostani alakjában ez nem használható. Használhatóbb része az agendás könyvnek: az egyházkelő asszonyok megáldására vonatkozó beszédek és imák. Csak ezekben is, mint több helyen, gyakran használja a szerző a „vallás" szót ott, a hol helyesebb kifejezések: a „keresztyénség", keresztyén vallás, Isten vagy Krisztus. Vannak még e könyvben esketósi, temetési, lelkészbeiktatási, templom, harang, egyházi szerek felavatási, zászlóavatási beszédek és imádságok, mind olyanok, a melyek bőségesen felhasználható anyagot tartalmaznak a kezdő lelkész számára, mert evangéliomi kálvinista szellem hatja át ezen agendák minden részeit. De meg kell jegyeznem, különösen a temetési és esketési beszédekre vonatkozólag, hogy egy agendás könyvben nem