Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-10-14 / 42. szám

ban nem is árt, némi általánosságot még jónak látok elmondani az eddigiek befejezéséül. Láttuk, hogy a család hogyan és mily mértékben foly be az erkölcsök demoralizálására. Sajnálatos körülmény ez, de oly tény, a melyet eltagadni nem lehet. A családról általában, osztályra és műveltségre való tekintet nélkül el lehet mondani, hogy többé már nem az az igazi erkölcsnemesítő intézmény, á melynek eredeténél és czéljánál fogva lenni kellene. Nem az különösen az alsóbb renden levőknél. Az e téren mutatkozó hiányokat van hivatva pótolni az iskola, mint sorrendben a család után következő erkölcsnemesítő intézmény. Kérdés, mennyiben képes az iskola a hozzáfűzött várakozásokuak megfelelni ? Tagadhatatlan, hogy az iskola sokra képes, sok hiányt pótolhat, sok csorbát kiköszörülhet. Az iskola ezen ható képességével azonban szemben áll az a tény, a mely épen a család hibás nevelésének kifolyása. Az iskolának nemcsak azt kell megtenni, a mi ex oíFo az ő kötelessége, hanem még pótolni kell azt is, a mit a család elmulasztott. S hozzá még az iskola sem felel meg igazán az iskola eszméjének. A falusi és tanyai iskolákról kellene szólni első sorban, hiszen az alsó néposztály egy tekintélyes része ott nyeri oktatását és neveltetését. Azonban ezekről az iskolákról alig mondhatunk valami jót az erkölcsi nevelés szempontjából. Oktatni ugyan még oktatnak úgy, a hogy, azonban nevelésről alig lehet szó ott valójában. Csak képzeljünk egy szűk, alacsony, rozoga padokkal ellátott, fülledt levegőjű iskolát, melybe 120—130 növendék jár naponta. A téli hónapokban reggel felmennek a gyermekek az iskolába és csak este távoznak el onnan. Mondjuk, hogy a nap egy részét tanítói felügyelet alatt töltik; de elvégre az állandó felügyelet lehetetlen s az idő egy tekintélyes részét felügyelet nélkül, magukban kénytelenek eltölteni. Akárki elképzelheti, hogy 130 gyermek mit csinálhat együtt egy szűk és rossz levegőjű szobában, a melyben együtt vannak az első osztályúak a hatodik osztályosokkal s a kicsiny gyermekek a nagyobbaktól s legtöbbször rosszabbaktól látják a példát. Ez azonban csak kisebb oldala a bajnak. A legfőbb baj ott van, hogy a fiú- és leánygyermekek együtt járnak, állandóan együtt vannak, a tanító szemei előtt ép úgy, mint felügyelet nélkül. Ily fonák és tarthatatlan állapot mellett eltűnik minden különbség, a mely a két nem különböző sajátságaiban nyilvánul s úgy a fiú-, mint a leánygyermek egyenlővé lesz az erkölcstelenség iránt való hajlandóságban. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a városi iskolák mentek minden fogyatkozástól, a melyek a közerkölcsök romlásának okozói lehetnek. Igaz, hogy itt nincs meg az a baj, a mely a fiú- és leánygyermekek együttes tanításában áll. A szülői nevelés káros következményei azonban itt is éreztetik káros hatásukat. Nagy baj azonkívül, hogy a tárgyak annyira túl vannak halmozva s az ismeretek nyújtása iránt való igények annyira fel vannak csigázva, hogy a tanító — ha valamilyes sikerű vizsgát akar felmutatni — okvetlenül oktatómesterré válik s nem egyszersmind nevelővé is, a szónak benső, erkölcsi jelentőségében. Az elvont s a tanítás alsó fokán teljesen élettelen grammatizálás és más felesleges ismeretek részletezése úgyszólván lehetetlenné tesz minden nevelő munkát. A népiskola tantárgyai között a vallástanban volna még a legtöbb építő erő. Azonban a hittan is oda van dobva a többi tantárgyak tömkelegébe, s a mennyiben a többiekkel együtt azt is fel kell dolgozni, feldolgozzák gépiesen, betűszerint, de nem a lélek szerint. Ez utóbbira a tanítónak ideje sincs, sokszor katekhétikai ügyessége sincs. Csodálatos, hogy református nevelésünk intéző férfiai mindezideig még rá nem jöttek és intézményszerűleg nem biztosították, hogy a népiskolákban a vallásoktatás mindenütt arra képesített lelkész-emberekre bizassék. A középiskolai utasítás megkívánja, hogy a vallásos tárgyak tanítása arra képesített egyének kezében legyen; arra azonban senkinek sem volt gondja, hogy az oktatás és nevelés legalsó fokán, a hol az emberi kedély legalkalmasabb a vallásos és erkölcsi igazságok befogadására, a hol legbiztosabban és legmaradamióbban lehet vallásos érzelmet teremteni, de a hol legtöbb lélektani ismeretre és legérzékenyebb paeclagógiai tapintatra van szükség: a népiskolában szintén hivatott tényezők végezzék az erkölcsnemesítés munkáját. Népiskoláinknak az a legfőbb fogyatkozása, hogy a vallástanítás — bár egyebekben képzett és hivatásos, ügy buzgó tanítók nem hiányoznak — a tanítókra van bízva, a kik, épen másnemű elfoglaltságuknál fogva, az erkölcsnemesítésre legalkalmasabb tantárgyat, a vallást, nem használhatják fel az iskola nevelői czéljának munkálására. Egyházunknak a közel jövőben fontosabb és nemesebb teendője alig leend, mint intézkedni az iránt, hogy a vallástanítás az elemi iskolákban szakképzett férfiakra bizassék. A ki az ily irányban indítandó mozgalmat vezetni és czélhoz juttatni fogja, az nemes és tiszteletreméltó munkát fog közerkölcseink nemesedésének mezején végezni! Danóczy Antal.